János Térey (1970–2019)

Nem igaz, hogy ez Térey első nagyregénye – volt már neki olyan, csak most először írta ki lapszéltől lapszélig a sorokat. A Káli holtak színészregény, és mint ilyen az elbeszélő kettősségével játszik: Csáky Alex, az ifjú talentum szakmájából adódóan ugyanis különböző pólusok közé van szorulva. Művész ugyan, de művészként csak mások alkotásait interpretálja – ha úgy tetszik, beléjük ül, mint a kakukk. Filozofálásra hajlamos, tele önálló gondolatokkal, de kénytelen úgy tenni, mintha üres edény volna, amit szerzők és rendezők töltenek meg tartalommal. (Ha pedig erre nem képes – hát ott kezdődnek a bajok.) És ami szintén nem elhanyagolható szempont: a magyar piac kicsinységéből fakadóan magas művészeti értékű megbízásokkal éppúgy kénytelen foglalkozni, mint kétesebbekkel, ez a két minőség pedig egymással folyamatos konfliktusban áll benne. Számos feszültség van belekódolva tehát a regénybe – a szerző pedig nem rest kibontani őket.

Nekem szimpatikus, hogy Térey olyan dolgokkal is foglalkozik, amit a magára valamit is adó kortárs irodalom bottal se piszkálna – ilyen például a Trianon-trauma kérdése (amit a szerző nagyon okosan sző bele egy Hamlet-feldolgozásba), vagy a regény egyik központi témáját adó zombi-szál. Csáky ugyanis egy gyenge pillanatában elvállalja egy élőhalottas horror-sorozat főszerepét, amely a Káli-medencében játszódik, és amelyben az évszázados tetemek feltámadnak, hogy módszeresen elfogyasszák a sok újgazdag pesti hipsztert, akik valamiért pont ott akarták felépíteni a maguk Toszkánáját. No most a horrorszakértők tudják, hogy a zombifilmek nem agyvelőzabálásról szólnak, hanem a társadalmi elidegenedésről és a fogyasztói társadalom törékenységéről – Térey még csavar is a dolgon egyet azzal, hogy fiktív sorozatában az ötszáz éves ősmagyar bennszülöttek rontanak rá a betelepültekre és egyéb gyüttmöntekre, hogy a maguk módján rendezzék a regionális turizmus kapcsán felmerült kérdéseket.

Bevallom, szoktam azt érezni, hogy Térey a banalitás, a giccs határán lavíroz. (Erre még rátesz egy lapáttal, hogy a szerző nem különösebben rejti el az áthallásokat, elég nyilvánvalóan teszi bele a könyvbe a rétegeket, és tárja elénk, hogy akkor most min kéne az olvasónak eltöprenkednie.) Mégis: Térey annyira jól ír, hogy ezen a kétségemen mindig hamar túllendülök. Egyszerűen szeretem értőn formált, gördülékeny mondatait, a látható élvezetet, ahogy tájról* és színművészetről beszél, figuráit és a finoman bandukoló cselekményt. Egy percig sem kínlódtam vele vagy unatkoztam benne. Örültem, hogy van. A kákán meg keressen más csomót. Aki botanikus.

* Véleményem szerint Térey amúgy is mestere a helyszínábrázolásnak – talán nincs az övénél élettelibb Buda-kép a kortárs prózában.… (plus d'informations)

E művet óhatatlanul összehasonlítottam magamban Egressy Százezer eperfá-jával – mindkettő egyfajta ökokatasztrófakönyv, ami (szűk!) társadalmi körképet ad egy természeti csapás sújtotta, elképzelt Magyarországról. De Téreynek sikerült az, ami Egressynek nem: megteremtette azt a valós regényteret, amin belül az eseményeket a realitás részének fogtam fel, de olyan szinten, hogy amikor este a 63-as busz húsz perccel indulás előtt beállt a megállóba, én konkrétan úgy éreztem, mintha a fagyhaláltól menekültem volna meg. Pedig nem is volt olyan hideg – de az irodalom kozmikus ereje ismét lecsapott! Nem azért, mert Térey prófétai éleslátással lenne felfegyverezve, vagy olyan nagyon valószerű volna (ami azt illeti, én például alig hiszem, hogy 2018-ra, de akár 2118-ra olyan kaliberű szocdem miniszterelnök termelődhet ki Magyarországon, mint a regénybeli Radák), egyszerűen olyan aprólékos részletességgel, olyan pontosan énekli meg a hóba ragadt Budát, olyan örök időknek szóló, szép és mégis szarkasztikus képet fest a Svábhegyről, az Istenhegyi útról, olyan bizsergetően életszerű, bár marginális kitérőket tesz szőlőhegyi mulatságokon, fáklyás felvonulásokon, hogy engem kilóra megvett magának. Mert ez a könyv mindamellett, hogy posztapokaliptikus tréfa és a társadalmi felszínesség kritikája, egyben az úri Buda eposza is annak jelenével és múltjával: séta a patinás villák árnyékában, és egyben pillantás a szekrénybe rejtett csontvázakra is.

Ami pedig a formát illeti, a Térey-stíl ezúttal is meggyőzött. A szabadvers gondolatritmusai szinte belekényszerítik az olvasót a megfelelő tempóba, ebben a módszerben az, ami prózában túlfinomodott vagy riasztóan cizellált lenne, botrányosan jól fest. Mit tudom én, hogy vannak-e mögötte megfelelő mélységek – nem mindenhol, talán –, de egész egyszerűen egy merő élvezet. Felvethetnénk persze, hogy ha megszüntetjük ezt a tördelési technikát, esetleg középszerű prózát kapnánk (ami azt illeti, a „szimpla” Térey-novellák engem valóban nem győztek meg eddig), de ez meglehetősen hipotetikus kérdés. Aki el akarja végezni ezt a kísérletet empirikusan, tegye meg, és utána esetleg (próbaképpen) tollal húzza be az összes elmaradt vesszőt a Cormac McCarthy-életműben is, hátha a végén kiderült, hogy csak egy unalmas posztwestern Zane Grey-átirat. Én a magam részéről csak szerettem szeretni.


… (plus d'informations)

Az önéletrajz számomra sokkal inkább rokona a regénynek, mint a dokumentum műfajának. Csak épp itt a szerző önmagát teszi meg főhősnek, a témája pedig saját maga. Ez alkalmasint egyáltalán nem könnyebb, mint fiktív szereplőket hajtani keresztül saját fantáziánkon, mert az emlékek csak látszólag nyújtanak megbízható támaszt a szövegnek, valójában süppedős mocsár a múlt, elmosódó körvonalak és homályos ködfoltok hona. Térey mindent megtesz azért a szilárd alapok létrehozásáért: a színhelyet, Debrecent és környékét szerteágazó helytörténeti kutatásokra támaszkodva építi fel (mintegy újra), hogy aztán belepottyantsa az ősöket, a Macsi Tóth famíliát, amely végül a szerzőbe torkollik. A háttér tehát olyan kidolgozott, amilyen csak lehet - helyenként az volt a benyomásom, inkább hajdúsági szociográfiát olvasok, mint Térey-önéletrajzot -, és erre jönnek rá a szereplők. Akik maguk is olyanok, hogy ha nem volnának, ki kéne őket találni. De vannak. Hogy pontosan olyanok-e, mint amilyennek Térey ábrázolja őket, nos, az persze bizonytalan. Mint mondottam volt, az emlékezet süppedős mocsár. Bizonyára dolgozott megrajzolásuk során az írói szabadság, és talán az írói korlátok is, de ezen ne akadjunk le. Mert amúgy remek könyv.

Nekem az apa figurája az origó. (Persze magán Téreyn kívül.) Ez a kizökkent elme, a maga felhabzó őrüléseivel, aki végig viharfelhőként terpeszkedik el a fiú látóterének horizontján. Hozzá képest az anya figurája periférikus, holott a végén látjuk, valójában ő a haza. Miért nincs hát jobban beleírva? És hát itt megtorpan az értékelő, mert hát mit tudja ő. E hiányt én problémának érzékeltem, de szinte biztos vagyok benne: Térey ezen még dolgozott volna. Jobban kikerekítette volna őt, több helyet adott volna neki. Ha marad rá ideje. Talán direkt hagyta utoljára a legjobb, a legszebb, a legnehezebb feladatot - az anyát. Csak hát így alakult.

Különben meg nem tűnik "félbemaradt" szövegnek. Eleje meg vége, és markáns, kidolgozott íve van. A fejezetek önmagukban is a teljesség érzetét keltik: látszik, milyen sokat csiszoltak a mondatokon, a mondatokat sorba rendező gondolati íven. Szép szöveg, na: egy komoly tudású, finom prózaíró akkurátusan felépített, nagyszabású önéletírása. Még így, vélelmezhető csonkaságában is. Ami kimaradt belőle (akármi is legyen az), persze nem rekonstruálható. Ahhoz Téreynek kéne lennünk, hogy elgondolhassuk. Úgyhogy van az öröm, hogy ez egy nagy mű, és van a bánat, hogy miért nem lett belőle még nagyobb.… (plus d'informations)