László Bitó (–2021)

Nem kétlem, hogy Bitó mély vallástörténeti tudással rendelkezik, de azt is látni vélem, hogy a politikai krimit mint zsánert nem érti, és nem képes eszközeit alkalmazni. A politikai kriminek (és egyáltalán: minden hasonló műfajnak) ugyanis komoly megkötései vannak: 1.) építsük fel a szereplőket, hogy az olvasónak megérje érzelmeket fektetni beléjük 2.) fokozatosan növeljük a feszültséget az izgalmak és az információk lassú elcsepegtetésével 3.) hagyjuk az olvasót dolgozni a szöveggel, engedjük, hogy együtt nyomozzon a szereplőkkel, esetleg bizonyos dolgokra ő érezzen rá, mert így köti magát a regényhez. Tetszik, nem tetszik, ezek a szabályok működtetik a zsánert, és ha valaki figyelmen kívül hagyja őket (vagy nem alkalmaz helyettük valami mást, valami hasonlóan életképeset), akkor a történet nem működik. És ez a szöveg nem működik. Pedig van itt minden: babiloni űrutazó istenek, Nóra, a női James Bondba oltott Robert Langdon, és egy kibersavant autista, aki még egy zacskó nyúltápból is képes olyan komputert rittyenteni, amivel aztán meg tudja hekkelni az egész NASA-t. Mindez nyakon öntve sufnipolitológiával: sok neonácival, szektákkal meg vallási fanatikusokkal, meg némi ókortörténeti-bibliai szósszal – és készen is vagyunk. Illetőleg: dehogy vagyunk készen, mert ez így még félig sületlen. De ez Bitót nem zavarja, ő – úgy fest – az ömlesztett (lédig) regény híve: mindenfajta fokozás nélkül, egyben próbálja meg letömködni a torkunkon egy thiller nyersvázlatát. Ráadásul nem is hagy teret az olvasónak, szereplői minden apró-cseprő információt hosszasan a szánkba rágnak, de olyan részletesen, hogy én konkrétan úgy éreztem, gyengeelméjűnek vagyok nézve*. Ezzel Bitó elveszi tőlem a ráébredés örömét, és figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy bizony az efféle műfajokat (akár populáris, akár szépirodalmi alkotásnak szánjuk őket) nem kis részben az intelligens homály működteti, a dolgok, amiket mi, olvasók rajzolunk a regény mögé. Ezek nélkül ezt a művet csak újabb sikertelen kísérletnek tudom tekinteni a krimi és a szépirodalom összepároztatására.

* Külön kiemeli ezt a sajátosságot, hogy a sok szájtépéssel szemben maga az ún. „kaland” (vagyis a rohangálós rész, vagy ha úgy tetszik: a csihipuhi) csak az utolsó pár oldalra korlátozódik, fokozva bennem a végső aránytalanság érzetét.

… (plus d'informations)