Francis FukuyamaCritiques

Het klassieke liberalisme verkeert in een staat van crisis. Dat dit systeem, dat is gebaseerd op fundamentele beginselen van gelijkheid en de rechtsstaat en dat de rechten van individuen om hun eigen vormen van geluk na te streven benadrukt, niet altijd zijn eigen idealen waarmaakte, is geen geheim. In het Westen werd aan veel mensen gelijkheid voor de wet ontzegd. Wie meetelde als volwaardig mens met universele rechten werd eeuwenlang betwist, en pas recent is deze omissie gerepareerd.

De principes van het liberalisme zijn de afgelopen decennia door zowel rechts als links tot uitersten gedreven: neoliberalen maakten een cultus van economische vrijheid, terwijl progressieven zich richtten op identiteit boven universaliteit. Het resultaat, stelt Fukuyama, is toenemende polarisatie en een toenemend gevaar voor onze democratie. In dit heldere verslag van de huidige politieke onvrede biedt Fukuyama een essentiële verdediging van een liberalisme voor de eenentwintigste eeuw.

Interesting non-fiction by the guy who brought us The End of History and the Last Man.
Author has some insights & some historical knowledge but also some exaggeration, political bias & some generalization - as well as a few factual errors (e.g., Nixon won a landslide by a in '68 - it was 0.5%; England was a liberal society when the Industrial Revolution began - uhh- not in anyone's dreams). Of course, history did not end in 1997, either.

The author has a scholar's broad & deep knowledge of some areas but also the overreach that many experts have when opining outside their areas of expertise. Still, it is worth reading because of the depth & insights he does have ... but with one's eyes open.

3.5 stars: there is nothing really new here, and there is nothing horribly, terribly wrong here, either. I wish that there was a little more explicit attention paid to e.g. the history of "identity politics" as used to justify slavery, Jim Crow, etc. Then again, maybe Fukuyama felt that, especially in a short work, the obvious didn't need to be stated (if you don't understand that the power of white racism was nigh 100% expressed through identity politics, up to and including making it legal to own, torture, kill, etc. people, then you are hopelessly lost; to state it as boilerplate just to prove you know it is nothing but virtue signaling...) Nonetheless, there were a couple of moments where I was left with of a bit of a sense that a false equivalency was being made.

The biggest drawback for me was that the book, for being so short, zoomed out to the broad international, then to the US, then to the EU/EU region, back to the US, etc. A tighter focus would have helped make his point more strongly.

Some reviews seem angry that Fukuyama falls into the trap of claiming that activists/minorities/women/etc. invented identity politics or some such. I do not get that read at all. Modern IP (60's - 10's) is a creature of the left. The never-quite-gone-away and neo-nativist IP of white identitarians is a reaction to that left IP. That doesn't deny the fact that there is continuity with white racisms of the past, or that racism is an animator of those politics today.

What is new, what the book is about, is the growing (and some would say already outsized) role IP plays on the left, how that has displaced (imperfectly) more universal groupings, and where all that, in tandem with the already existing white racism and white identity politics that is being consolidated by the right, will lead us. I think reviews like e.g. Mehrsa's somewhat miss this point.

It critiques like that (couched as a critique of historical accuracy) that makes me reflect on the confusions --or the continuums-- that I sum up as Identity Politics != politics with an identity != having social identities != tribalism != personal identities.

A critique of the book that I would give, and a critique of the critiques I've read, is that they don't seem to acknowledge how grievance/desire for respect can move separately from political, or even social, activity. Though, I suppose, it depends on what you mean by the word. A desire for acceptance isn't necessarily the same as a desire for dignity/respect...

There is definitely a lot here to think about, even if ultimately I think the book leaves a lot to be desired.

Much too thin and simplistic.

Two volumes of Fukuyama on comparative political history unconscionably simplified into a matrix of institutional sequences...

State-building without Rule of Law or Accountability = China (dictatorial central state).

State-building with Rule of Law but weak Accountability = Prussia or Meiji Japan (powerful but rule-bound administration).

State and elites balanced, with Rule of Law, before Democracy = UK (strong parliamentary executive).

Rule of Law & Democracy before State-building = USA (weak executive highly constrained by courts and legislature, having suffered mass clientelism).

Rule of Law with weak State captured by elites = Ancien regime France (State used to defend legal privileges of feudal elites).

Weak State captured by elites without Rule of Law = Tsarist Russia (absolutist feudalism without constitutional or legal institutions for control of executive).

Democracy without State-building or Rule of Law = Nigeria (incompetent, corrupt, clientelistic State).

Written in 2021, this is a very wise and timely review of what liberalism is and preview of the troubles it's facing and in some cases provoking. The core idea of liberalism, that all people are created equal and should have the same rights and perhaps the same opportunities as well, is one that is bound to rub roughly against many real-world conditions, as Fukuyama explains. It's history has been and probably always be fairly messy. Is liberalism now under acute attack? It appears to be. Democracy is always an experiment in progress. But Fukuyama believes the American people will not accept unrestrained authoritarianism in government. I hope he's right.

I found this book thought provoking. Several times I found myself arguing out loud with the author's take but I found that I agreed with most of what he said. But I want to gripe about something that this author tries to do. He tries to equate the "progressive left" and the "far right" and that just doesn't vibe with me. His take on the far right is bang on because it's a pretty easy movement to pin down. Capitalism, nationalism, and White Ethno State. But to lump progressives in with them as the opposite side of the spectrum seems dishonest. The idea that progressives are some authoritarian force is silly. Progressive politics are a response to real authoritarianism handed down by past generations and any attempts to paint them otherwise should be laughed out of the room. I'll admit that progressivism has used authoritarian style tactics against authoritarianism itself. Basically using the equivalent of using the enemy's weapon against them. Intolerance of intolerance is not technically intolerance, in my book.

One point I found interesting was his observation that all the people who criticize Liberalism fail to bring a better way forward to the table. "Liberalism is the worst political ideology, except for all the other ones." The author stated that this is an example of why Liberalism maintains its hold on society. This again brings me back to progressive politics. PP are critiques, not denunciations. They are ways that Liberalism can put up or shut up.

1/22/23

I always learn interesting things from Fukuyama’s books and I agree with his point of view pretty much. That said, this book seemed a bit like his previous book “Identity” - made good points but it seemed to be a little thin somehow.

Great combination of history, philosophy, and political science. Well paired with “The Lies that Bind” by Appiah.

I liked it. I learned a lot of history and can understand better the relationship between the ruling part of a government and the functional part. Took a long time to finish!

I suppose I learned something, but the book was very heavy and with the audio version I couldn't see the figures the author kept talking about. I had not known anything about the history of governments in Central/South America, Africa, or most of Asia, and there was a bit of that.

In not much over 100 pages our modern master of succinct overviews of political structures manages to give us a manifesto for Liberalism. Thank you Fukuyama. Both the extreme right (not prescriptive enough on common bonds) and the extreme left (too universalist in its presumptions) dislike liberalism, but the author demonstrates how both of these sides of politics exaggerate what can be valid points. Liberalism is still the best option around for modern national states like Australia and I can't think of a better time to read such a precisely stated and strongly argued case for this version of 'Progress' through moderation.

Fukuyama az a fajta gondolkodó, aki nagy eszmei fúziókra törekszik – ezt tette már A történelem végé…-ben is, és ezt teszi a Bizalom-ban is. Ezúttal a kultúrtörténetet és a gazdaságot kísérli meg összepároztatni, meglehetős sikerrel. Könyve némiképp Weber könyvének újragondolása, annyi különbséggel, hogy Fukuyama nem a vallásban véli megtalálni azt a titokzatos összetevőt, ami egy ország gazdaságát működőképessé teszi, hanem a kultúra egészében. Ilyen értelemben fityiszt mutat a neomerkantilistáknak, akik szerint elég az ázsiai módszereket nyugati talajba plántálni, és máris dől a lé – felhívja a figyelmet arra, hogy a kínaival meglehetős hasonlóságot mutató eljárások például Dél-Amerikát konkrétan a gazdasági csődbe taszították, tehát élhetünk a gyanúperrel, hogy ami az egyik helyen működik, az a másik helyen (megfelelő kulturális alapok híján) nem. Arról nem is beszélve, hogy „ázsiai” módszer nincs – egymástól teljesen elütő ázsiai módszerek vannak.

Hadd jegyezzem meg gyorsan: ez a könyv ellenáll az ukmukkfukk leegyszerűsítéseknek*. Pedig már maga a cím is arra csábít, hogy leszögezzük: az emberek közti bizalom a kulcsa a gazdasági sikernek, ennyike, kalap-kabát, mehetünk haza. Ez természetesen igaz, de mégsem ilyen szimpla. Az világos, hogy az állampolgárok együttműködésre való hajlama (ami jellemzően civil kezdeményezésekben és egyesületekben nyilvánul meg**) általában jól jelzi, milyen gazdasági teljesítőképességre számíthatunk egy adott ország esetében. Erről még aligha lehetne 500 -os könyvet írni. Meglepőbb állítás, de belegondolva logikus, hogy a család és a vallás szerepét túlhangsúlyozó államoknak sem terem babér a fukuyamai rendszerben – hisz mindketten könnyen ellenfeleivé válhatnak a rajtuk túlnyúló innovatív szerveződéseknek***. És hát az sem mindegy, hogy egy bizalom horizontális, avagy vertikális. Az első ugyanis az azonos „osztályba” tartozók közötti szolidaritást erősíti, és gyakran a magasabb vezetőséggel való engesztelhetetlen szembenálláshoz vezet, a második viszont együttműködésre késztet vezetőt és vezetettet – mint a japán keirecu-csoportokban megfigyelhetjük. Ugyanakkor – ami szintén jelzi a fukuyamai elmélet összetettségét – ez a fajta bizalom mégsem teljesen egyenlő a toleranciával, vagy az általános értelemben vett segítőkészséggel, hiszen egyik eleme épp a felsőbb szintekhez való lojalitás, ami például a II. világháborús Japán (és Németország) ún. „hősiességében” is komoly szerepet játszott. Mindenesetre a Bizalom új kontextusban mutatja meg azt, amit egyesek elintéznek annyival, hogy zsidó/szabadkőműves/bilderberges összeesküvés – holott egyszerűen csak arról van szó, hogy ha egy közösségben nagyobb a spontán társulási készség (ami jobbára kulturális adottság), akkor lényegesen jobban képes kiaknázni a magas szintű együttműködést feltételező piacgazdaság lehetőségeit.

Nem mindig szórakoztató könyv ez. Ugyanis nagyjából 2345 dolog jut eszembe csak e percben, ami élvezetesebb, mint a csébolok (dél-koreai vállalatkonglomerátumok) működéséről olvasni. Időnként volt olyan érzésem, hogy minek vagyok benne, hiszen már az előszóból világos, mire akar kilyukadni – de mindig kibont egy új témát, gazdagítja az eredeti állítást, vagy egyszerűen csak alátámasztja azt, és ettől az ember azt érzi (ha van türelme hozzá), hogy lassacskán, szépecskén egyre okosabb lesz. Nem minden elemében értek egyet vele (ami nyilván egészséges hozzáállás), a paternalista hagyományok gazdaságra gyakorolt hatásainak negatív hozadékát talán bővebben is kifejthette volna, de összességében példaszerű elemzés, ami számos ponton továbbvihető****. Provokatív, okos, kifinomult. Fukuyama pedig az egyik legérdekesebb kortárs gondolkodó: a társadalomtudomány popsztárja.

* Jelzem, A történelem vége… is ellenállt, de ez nem igazán zavarta az értelmezőket, hogy mégis leegyszerűsítsék.
** E kezdeményezések hiánya, illetve az állampolgári aktivitástól való távolságtartás (ami, jelzem, nem összeegyeztethetetlen a folyamatos pofázással) egyébként elég erős oka annak is, hogy Magyarország miért tart ott, ahol.
*** Ugyanakkor az önkéntes vallási társulások („szektásodás”) paradox módon jó indikátorai lehetnek egy társadalom együttműködésre való hajlamának, mint ahogy a családok vállalkozó hajlama is könnyen felpörgetheti a gazdaságot a kis- és középvállalkozások tekintetében. Hogy még bonyolítsuk.
**** Külön érdekes a másik nagy művel való összevetés, a Bizalom ugyanis számos ponton árnyalja, ugyanakkor továbbgördíti annak megállapításait, és egyben jelzi a róla való leegyszerűsítő gondolkodás tarthatatlanságát.

Fukuyama ebben a könyvében elmagyarázza, mi is az a neokonzervativizmus*, hogyan alakult ki, és hogy ő maga miért szakított vele. Felmerült bennem olvasás közben a kérdés, hogy miért olvasok én a neokonzervativizmusról, az USA egyik (egykori?) meghatározó eszmeáramlatáról egy olyan történelmi pillanatban, amikor az amerikai csúcspolitikát szemmel láthatóan nem eszmék, hanem egy hektikus, fura hajú milliárdos irányítja**. Továbbá: miért érdekel F. konfliktusa Bush-sal a második öbölháború miatt, amikor ez az esemény egyre inkább a múlt ködébe vész – lassan már ott tartunk, hogy könnyes nosztalgiával gondolok vissza az ifjabb Bokor Gyuri gyerekre, mint az amerikai republikánus gondolat egyik, tulajdonképpen vállalható képviselőjére.

Alighanem azért, mert a második öbölháború volt az a pont (és ezt Fukuyama nagyon jól érzékeli), amikor az USA elvesztegette azt az erkölcsi tőkét, amit a hidegháború végéig felhalmozott. Nem csak arról van szó, hogy amikor tömegpusztító fegyverekre hivatkozva lerohanta Irakot, akkor tulajdonképpen az egész arab világot maga ellen fordította. Nem is csak arról, hogy miután lebontotta Szaddám államát, képtelen volt helyette életképesebbet létrehozni, így létrejött azt a hatalmi űr, ami a dzsihadista szervezeteknek kedvezett – ezzel pedig a permanens háborúnak egy olyan fokozatát hozta létre, amit egésze egyszerűen nem lehet megnyerni hagyományos reguláris hadsereggel, legyen az akármilyen high-tech. A fő probléma az, hogy az USA hagyományos szövetségeseinek ekkor lett tele a hócipője az egypólusú világrenddel, ekkor mondtak először határozottan nemet arra a „jóindulatú hegemóniára”, amire hivatkozva Bush önkényesen beavatkozott egy távoli geopolitikai régióban. Mert a „jóindulatú hegemónia” csak addig működik, amíg a felek többé-kevésbé meg vannak győződve róla, hogy a nagyhatalom erejét bölcsen, a közösség érdekeit szem előtt tartva használja fel. Konfliktusok persze már az öbölháború előtt is voltak, de ekkor még az USA hivatkozhatott arra, hogy egy egyértelműen negatív erő (a Szovjetunió) ellensúlya, és az elvárhatónál nagyobb erőfeszítést tesz azért, hogy a világ többé részét megvédje. De Bush esetében már más volt a helyzet: Bush döntései nem tűntek bölcsnek, és az sem látszott, hogy saját érdekein kívül más is befolyásolná a döntésben – ez pedig létrehozta azt a szakadást a demokratikus blokkon belül, ami máig is érzékelhető.

Fukuyama azért is bírálja Busht, mert kisajátította és kifordította a neokonzervatív eszmét. A neokonzervatívok ugyanis hagyományosan szkeptikusak azzal kapcsolatban, hogy egy állam mechanikusan, erőből demokratizálható – ők (Fukuyamával együtt) inkább abban hisznek, hogy ezek a változások a történelmi időben fokozatosan, bizonyos intézmények létrejötte után, „természetes módon” jönnek létre. Ezzel szemben Bush fogta magát, és páros lábbal beleugrott az egészbe, a gondoknak egy egészen bámulatos spirálját indítva el.

Jól összeszedett, világos okfejtésekre alapozó könyv. Még pár jól eltalált jóslat is akad benne (például hogy a terrorizmus elleni harc színtere Nyugat-Európa lesz), ha valaki igényli az ilyesmit.

* Ami nem tévesztendő össze az európai konzervativizmussal. Főképp azért, mert az európai konzervativizmus jórészt nem elválasztható a nemzetben és etnikumban való gondolkodástól – ami viszont értelemszerűen Amerikában sosem lehetett meghatározó tényező. Ami ezt a világnak azon a felén pótolja, az a Függetlenségi Nyilatkozat felsőbbrendűségébe vetett hit, ami gyakran elképesztő erkölcsi magabiztossággal párosul, és azzal az őszinte hittel, hogy a világ akkor tenné magával a legjobbat, ha hallgatna a bölcs és tiszta Egyesült Államokra.
** Merthogy az nem eszme, hogy „Make America Great Again”. Hiszen MILYEN a „Nagy Amerika”? Ha tényleg azt akarnák, hogy Amerika nagy legyen, akkor a legegyszerűbb volna azt a tervezett kerítést Mexikó túlsó határára emelni – és hopp, Amerika máris nagyobb lenne egy mexikónyival. És ez egy csapásra megoldaná az illegális bevándorlás problémáját is.

Ez a könyv bizonyos tekintetben logikus folytatása A történelem végé-nek. Fukuyama abban azt állítja, hogy a társadalmak fejlődésének logikus végpontja a demokrácia, az Államépítés-ben pedig arra reflektál, hogy amennyiben ez így van, akkor miért csődölnek be rendszeresen azok az államok, amiket a nyugatiak (gyakran akaratuk ellenére) kirángatnak a maguk autoriter, elnyomó rezsimjeik alól, és megkísérelnek bennük valami demokráciaszerűséget felépíteni. Válaszában mindenekelőtt kifejti az állami intézmények működésének sajátosságait, majd a szervezetelméleti kutatások gazdag tárházára támaszkodva kifejti, milyen nehézségek árán lehet átültetni őket idegen talajba. Meg hogy miért sorvadnak ott el szinte kivétel nélkül. Fukuyamának erre természetesen több válasza is van, de a legtöbb aköré csoportosul, hogy az amerikai decentralizált föderalizmus merev alkalmazása a nem-demokratikus államokra lebontja azok már meglévő intézményeit. Így végső soron hatalmi űrt hoz létre, amiben könnyen megteremnek az olyan kártékony gyomok, mint a korrupció és a terrorizmus. (Csak hogy a mezőgazdasági hasonlatoknál maradjunk.) Kissé primitívre lefordítva a konklúziót: vannak országok, akik elég jók a demokráciához, és vannak, akik még nem elég jók.

Ez a kötet természetszerűen szűkebb keresztmetszetet vizsgál, mint A történelem vége, így nem is szól olyan széles olvasóközönséghez. Legnagyobb hibája mindazonáltal az, amit maga az író is leszögez már idejekorán: hogy nem lehet olyan általános javaslatokat tenni a kérdésben, amivel ezek a kínzó problémák egyértelműen feloldhatóak lennének. Ami az egyik közösség problémáira orvosság, az a másiknak méreg – ez nyilván nagyon igaz, de éppen ezért ez a könyv nem lehet több, mint az alapok lefektetése a nemzetépítés jövőbeli tudományához. Nem a Szent Grál, csak egy felhívás annak keresésére.

Amúgy meg kifejezetten aktuális olvasmány, nem pusztán a Közel-Kelet eseményei iránt érdeklődőknek, hanem annak is, akit érdekel az EU és az USA közötti súrlódás gyökerei, amelyek sajátos demokráciaértelmezéseikre vezethetőek vissza.

Liberalism and Its Discontents by Francis Fukuyama is a tightly written but loosely argued look at where liberalism, namely classical liberalism, is today.

As with much of Fukuyama's work, the reader will get good definitions of major terms and how they will be used, which is important with a term like liberalism. Yet when he starts getting into the meat of his arguments, he tends to use flexible, and often not quite right definitions of the ideas he opposes. But he is sly, he doesn't so much "oppose" many things as nod toward their origins as being well-intentioned then basically calling for a return to something very close to what caused the initial problems in the first place.

Even while disagreeing with a fair portion of the book it is still well worth the read. He does bring together some ideas and causes that need to be looked at together, yet unless you're happy with the status quo you won't be happy with his ultimate conclusions.

No matter where you might be on the political spectrum this is a book you should read. There is something in here for everyone to both agree with and disagree with, and in doing so you'll have to think about why. And that is the point. I found more to disagree with than agree with, but the disagreements gave me more to think about, which is a good thing.

Reviewed from a copy made available by the publisher via NetGalley.

When the epigraph (the quote shown after the dedication and before the contents page) referenced an endnote of 12 sentences, the reader should be immediately forewarned of some difficult text ahead. Speaking of the superscript text-noted endnotes, this book has twenty-one pages of them.

Thankfully many endnotes list only source notes, however they have the added feature that the endnote pages, rather than simply showing the number of the chapter they refer to, instead display the actual name of the chapter, making things so much easier on the reader, because every page he is reading has the chapter name along the top of it. A small thing but it made using the endnotes much more pleasurable and much more likely.

The book also sports a twelve page bibliography however, in this college textbook-like work there is no index, where surely one is needed.

Author Francis Fukuyama, who has more degrees than a thermometer, delves into the mechanics, the challenges and the deep moral questions facing a Mankind who is becoming able to manipulate his own progeny.

Who will decide what is 'too short' and when does a child deserve genetic manipulation to grow taller that he normally would? Who will decide what 'harmful' genes will be removed from what individuals, along with what determines something as harmful vs. inconvenient? Will gene-coding for attributes such as intelligence, height and aggressiveness become commonplace?

Do single genes or pairs of genes determine certain characteristics or are there unknowably complicated connections of genes that turn off and on like strings of choreographed Christmas tree lights? Will we splice animal DNA into human genes as we have spliced animal DNA into the genes of some food crops?

Can human gene experimentation be as strictly and thoroughly regulated as is The World's nuclear bomb technology?

When I began reading this book I thought to myself that everyone should also be reading it. But soon I arrived at the heavily philosophical chapters of "Human Rights", "Human Nature", and "Human Dignity" and was drug back into my too warm and too sleepy Glendale Community College Philosophy 101 classroom.

One thing I very much appreciated was that Mr. Fukuyama, although being pro-abortion, specifically listed both the Conservative's views and the Left's views on many of the challenges facing our nascent ability to design human beings.

If you want to ascend to the cutting edge of the coming human genetic modification surge in the areas of what we know, what is coming, and what questions must be answered, Our Posthuman Future: Consequences of the Biotechnology Revolution is an excellent but intricately worded, primer.

This should be considered a "bail" because I am choosing to discontinue reading it. Many sections were fascinating, very readable and concise. My version was an online copy, which is not interactive for me as a hard copy. So much info I wanted to underline and star. I like how the author added cross references to history and lots of supporting evidence for his arguments.

However, I don't have an urgency to finish it, like so much of the histories I have read from the WEM. I wonder if I just did not care for Susan Wise Bauer's choices. I will say that many of them made reference back to previous histories on the list, which is a plus.

So for now I am going to finish my reading here, and if I get to the end of all I want to read and still have time left, maybe this will be one of the books I return to.

De auteur begint bij het dominante economische denken dat de mens vooral ziet als een redelijk wezen, dat keuzes maakt in zijn eigen belang. Maar dit beeld is te beperkend en te eenzijdig. Fukuyama gaat terug tot Socrates om het begrip thymos te introduceren als deel van de psyche. Hij vertaalt het als karakter, in die thymos schuilt ook de hunkering naar erkenning van de waardigheid. Ressentiment is juist de wrok om het gebrek aan erkenning. Fukuyama noemt thymos de zetel van de huidige identiteitspolitiek. Want niet alleen individuen streven naar erkenning, maar ook groepen. Die groepen kunnen worden gevormd rond etnie, natie, taal, godsdienst. Maar evenzeer vragen subgroepen die gemarginaliseerd zijn of werden om erkenning: vrouwen, zwarten, immigranten, de LGTB-gemeenschap. Terwijl het begrip identiteitspolitiek vaak wordt geassocieerd met de politieke rechterzijde, is het veeleer links dat begaan is met de identiteit van dergelijk subgroepen in de samenleving.
Fukuyama richt zijn blik vooreerst op de filosofische wortels van identiteit en op de historische evolutie: sinds de Franse Revolutie zijn mensen geen onderdanen meer maar burgers, de ontwikkeling van de liberale democratie leidde naar een erkenning van de waardigheid van alle burgers in een land. Maar sinds die Franse Revolutie was er in de negentiende eeuw volgens Fukuyama een ontwikkeling in twee verschillende vormen van identiteitspolitiek: enerzijds de stroming die erkenning van de waardigheid van individuen eist (in een liberale democratie), anderzijds de erkenning van de waardigheid van bevolkingsgroepen. De verbinding van het individu aan een sociale groep vormt de basis voor het nationalisme. Maar die verbinding kan er ook zijn op basis van religie, zoals bij het islamisme. "Het zijn allebei uitingen van een verborgen of onderdrukte groepsidentiteit die publieke erkenning nastreeft", schrijft Fukuyama in dit verband.
De auteur gaat ook dieper in op hedendaagse kwesties in verband met identiteitspolitiek. Zo schrijft hij uitgebreid over de huidige linkse identiteitspolitiek die gericht is op subgroepen. Hij ziet een evolutie: waar vroeger gemarginaliseerde groepen vroegen om erkenning als gelijke, begonnen ze de voorbije decennia veel meer op te komen voor een aparte identiteit voor de leden van de groep en voor erkenning van het specifieke anders-zijn. De subjectieve beleving komt hier centraal te staan. Uiteindelijk leidt dat tot exclusiviteit zoals in: alleen zwarten begrijpen de ervaring van het zwart-zijn, zogenaamde 'witte' mensen worden uitgesloten uit de beleving. Ook in het multiculturalisme vinden we de linkse identiteitspolitiek terug. Ter linkerzijde groeit de idee van een cultureel pluralisme dat gericht is op het doorbreken van de hegemonie van de westerse cultuur en waarden. Deze linkse identiteitspolitiek gaat samen met een politieke correctheid waartegen de rechterzijde dan weer sterk in verzet is gekomen. Waarna de auteur dieper ingaat op de gevaarlijke tendensen in de rechtse identiteitspolitiek (ondermeer wanneer die zich rond ras groepeert). Hij ziet in de verenging van zowel de linkse als de rechtse identiteitsbeleving "een bedreiging voor de mogelijkheid tot communicatie en collectieve actie". Hij is ervan overtuigd dat nationalismen niet exclusief hoeven te zijn, maar dat "nationale identiteiten kunnen opgebouwd worden rond liberale en democratische politieke waarden".
Het boek van Fukuyama is heel veelzijdig en behelst meer thema's dan in deze bespreking aan bod kunnen komen. Hij bespreekt grondig de filosofische en historische wortels van de identiteitskwestie en gaat dieper in op hedendaagse kwesties zoals multiculturalisme en diversiteit versus de rechtse identiteitsbeleving. Ook geografisch is dit boek heel verscheiden: hij schrijft evenzeer over de Verenigde Staten en over de EU en individuele Europese landen, als over de Arabische Lente en het Rusland van Poetin. De auteur heeft het in dit boek over een hele waaier van kwesties die verband houden met identiteitspolitiek en doet dat met een grondigheid en een diepgang die weinigen hem zullen nadoen.

I read this sometime in the mid/late 1990s (along with a bunch of Toffler), and at the time it seemed obviously true -- fall of USSR until dotcom was "nothing is really happening anywhere" and then dotcom was "tech singularity will finally save the world". Islamism/islamic terrorism, Putin/Russia, and the new US/China antagonism are superficial challenges, but don't actually refute the core proposition of the book (as I remember it 20 years later) that we're all fighting/facing challenges/etc., but from a fairly similar intellectual frame.

A magisterial work

This is an extraordinary book, a fresh look at history over time and across the globe. As a history buff I learned so much from the book’s dispassionate approach, changing my understanding about so many topics I had taken a long term interest in, including the history of the U.K. and of the Islamic world.

I confess that all I had read of “The End of History” was its title, and that was enough for me in my optimistic youth in the 1990s. Liberalism - individual freedoms, political democracy and capital markets - had won, and history has ended.

“Don’t be quick to believe such an ending, history always changes” said my father, the historian. 20 years on, history has proven him right, even as we both had rooted for liberalism.

Fukuyama’s new book approaches the central problems of societies functioning. The human species has always existed in groups. Wandering alone led to death from nature. But also smaller societies were killed off by groups of humans able to organise into bigger and stronger societies.

Biologically, the default we have for cooperation in societies is kin-based action: “me and my brother against our cousin, me and my cousin against the stranger” as Arabs say.

The problem is that kin-based action does not scale and it is not efficient - people gaining power based on kinship is harmful for the group and the scale of harm grows exponentially as the group grows.

So in this book Fukuyama charts the incremental accretive discoveries by different societies of different institutions to avoid kin-based actions. The three broad institutions are a strong state, rule of law and accountable government.

The paths are bloody, reversible, and random. China discovered a strong state early and rediscovered it often. Its civilisation is the best at this. Western Europe discovered rule of law first and strongest. This allowed it to embrace accountable government sooner and deeper, but China’s Confucian ideology still encouraged accountability by a strong state rather than rule of law forcing accountability in the West.

Every society struggled with these matters and each randomly invented local solutions even as they fought against other societies with other solutions.

Over time, societies with better solutions at avoiding kin-based action for a strong state, rule of law and accountable government beat those with worse solutions. So defeated societies adopted institutions from victorious ones. Or societies adopt winning institutions to prevent defeat. But this description omits the deaths, pain, suffering, and time involved in these iterations.

For me Fukuyama’s work seems original in interpretation and accurate in facts. For the Arab and Muslim periods - which I am familiar with - his historical accuracy appear accurate so I trust the other civilisations I am less familiar with. Its narrative was eye opening for me.

For example, I knew of the Mamluks, elite soldiers used by the Islamic empire to rule and defend territory. I knew they were slave children who were masters through their role in the state. They became the rulers of the Islamic empire. I had never thought - until this book described it - that kidnapping of these children was done to avoid the corruption of giving senior state positions to the children of people occupying senior state positions. The cruel practice is an extreme method of avoiding state corruption and allowing a stable meritocratic state. The centuries old practice explains some of the tactics of modern states in the Arabian Gulf whose rulers allocate jobs to foreigners as a means of side stepping local kin-based obligations to run an effective state. The Catholic Church’s demand for celibacy is another attempt at preventing kin-based selection.

I am looking forward to the next volume, picking up from the 1800s and the rise of democracy.

It is impossible to develop any meaningful theory of political development without treating ideas as fundamental causes of why societies differ and follow distinct developmental paths.

The Origins of Political Order is expansive in its scope. From imperial China through the Ottoman Empire and into European absolutism, it covers the diverse ways that states have developed throughout human history. Fukuyama's inclusion of how our human biology functions in society was especially refreshing. I highly recommend this book for anyone looking for the new standard of comparative history.½

Het is tijd voor een nieuwe geschiedenis van onze democratie. Francis Fukuyama is als geen ander geschikt om deze geschiedenis op te tekenen: hij schrijft en spreekt er al tientallen jaren over. In dit boek vertelt hij hoe maatschappijen de overgang maakten van een organisatie die gebaseerd was op familie- en stamverbanden naar een meer objectieve vorm van organisatie, gebaseerd op de politieke verhoudingen die we ook nu nog hanteren. De vormen die in de antieke cultuur zijn ontstaan, zijn nog steeds te herkennen in de manier waarop onze maatschappij is georganiseerd, en veel problemen waarmee ontwikkelingslanden en mislukte staten nu te maken hebben nepotisme, corruptie, chaos kunnen verklaard worden uit het feit dat ze de stap naar een moderne organisatievorm nooit hebben gemaakt. In deze omvattende geschiedenis gebruikt Fukuyama niet alleen inzichten uit de politiek, maar ook uit de economie, de antropologie en de sociologie.

Rather than read the often distorting reviews, I suggest you read the book itself. It is a slim volume that is well-thought out and guaranteed to irritate the extremes of right and left. But Fukuyama's is a reasoned analysis and empathetic review of much of what ails the modern liberal democracy today.