Csaba Varga

Párban előző kötetem, mely döntően az elmúlt évtized áttekintő és problémacentrikus elméleti-jogi tanulmányait gyűjtötte egybe,1
már világunk gyors
változásáról tanúskodik. Azokon a röviden egzaktnak mondott ismeret-területeken, amiket „a” tudománynak nevezünk,2
az erőfeszítések előrehaladása s az
új felismerések egymásra halmozódása ugyanazon tárgy mélyebb megértésébe
avat be s alapnak vélt összefüggéseit még elemibb összetevők konfi gurációinak
következményeként értékeli, miközben persze előfordulhat, hogy ugyanezen
tárgy immár másként, eddig ismeretlen struktúra-hordozóként jelenik meg
előttünk. Saját, röviden társadalomtudománynak mondott ismeret-terepünkön
azonban mintha másról, ugyanazon név alatt mintha egyszerűen tárgyváltozásról
s ennek megfelelően újként felbukkant jelenségek problematikáiról lenne szó. A
jog összetett nyelve helyett jogosultság-nyelvről, rendszert képező jogi komplexitás helyett emberjogiságról, a jogon belüliséget létrehozó tételezés akarati aktusának alkotmányos eljárásszerűsítettsége helyett informális nyomásgyakorlás
előtérbe kerüléséről s ezáltal nemcsak a jog puhításáról, gyakorlati feloldásáról,
de ezzel egyszersmind az eddig legalább formailag kategoriálisan kötött jogon
belüli manipulálhatóságnak szabad, jogtól független erőközpontok általi tetszőleges manipulálhatósággal való felváltásáról. Miközben megjegyzendő, hogy
fogalmilag a soft law nem a jogiság kiterjesztése, hanem maga a jog tagadása, az ezen/ezzel élő kultúra pedig a distinctively legal meghaladása, eddigi
kriterialitásának irrelevánssá nyilvánítása, értelemtől megfosztása. Márpedig
napjaink valóságában jobbára nem is tételezettségben él jogunk immár, hanem
alkotmányjogiasító és/vagy emberjogiként állított követelések kavalkádjában,
melyek parttalansága nyilvánvalóan kialakult keretek bomlasztását s így a garanciális alapok eltűnését vonja maga után – túl azon a redukcionizmuson,
amivel a dolgok összetettségének a jogrendszeren belül is diff erenciált kezelése
lehetősége helyett bármely szimplifi káló, homogenizáló, egyetlen nézőpontra
visszavezető eljárásmódja óhatatlanul jár. Miközben tudjuk, persze, hogy
társadalmi dinamizmus eddig is volt, de jogivá ez csak e sajátszerű – „megkülönböztetetten jogi”3
– terület formalizmusán keresztül válhatott; míg ma
közvetlen benyomulásoknak lehetünk a tanúi.
Új realitások? Új fogódzók s új gyakorlatok? Változó társadalmi közegben
a továbbalakulás s a megszüntetve megőrz(őd)és műve lenne ez, mely immár
avíttnak láttatja a jog által szabott kereteket s bornírtnak az azokhoz való
ragaszkodást?4
Mely újraszabná a társadalmat alkotó emberi kötelékeket, hogy
absztrakt embereszményére formálja a jelen és a jövő egyedeit?
A jelen kötetben jogbölcselők s életműveik jelennek meg, kontrasztálva a változások jegyeivel, amik a mi tájainkon a közelmúltban sűrítve jelentek meg, mint
az ún. jogállami átmenet elméleti-jogi feldolgozásra váró neuralgikus kérdései.
Amikről tudjuk, hogy mivel nem hosszú idők organikussá váló, mert napi gyakorlatban úgyszólván észrevétlen lassú változásokból, hangsúlyeltolódásokban
alakultak, hanem radikálisan gyors átállások kényszere folytán jöttek létre,
erőteljesen vetik fel a megalapozás, az igazolhatóság kérdését, s így késeiségük
ellenére az ezekre adott válaszok mégis gyarapíthatják a közös, az egyetemes
tudást. Ezekhez járul az összehasonlító alap, mely tudatosítja, hogy az ember
teremtette világ univerzumában jogi kultúráink eddig is eltérő, s természetüknél
fogva esetleg alkalmasint egymást kölcsönösen kizáró rend-eszmények valóra
váltásán munkálkodtak. És nem utolsó sorban ebben a honunkban megélt
átalakulási folyamatban jött létre Magyarországon a katolikus egyetem, mely
szervezetileg is, intézményesen is új megközelítésekre és a látásmódjából adódó
érzékenységek/hangsúlyok megélésére törekedett, amely várakozásoknak fokozatos megerősödése folyamán nem csekély részben eleget is tett.
Természeténél fogva a tudás a közösség ügye, s így, természeténél fogva,
bármely továbbépítése mindig polifonikus. Melynek jelen megkísérlése is
abban az erős emberi reményben történik, persze, hogy az idők előrehaladásával mindezek egy folyvást formálódó, mégis az emberi tudás előbbre vitelében
a maguk szerepét úgyszintén betöltő szimfónia részei lesznek.… (plus d'informations)