Ákos Szilágyi

Két dolog: 1.) ha Szilágyi Ákos ugyanazt elmondhatja két szóban is, meg öt szóban is, akkor vélhetően öt szóban fogja 2.) Szilágyi Ákos elképesztő olvasottsággal, és ha lehet, még elképesztőbb nyelvérzékkel megáldott figura, aki nemcsak újszerű megközelítéseket képes szervírozni, hanem mindezt a legtisztább irodalmi nyelven – vagyis nem csak a rántott hús meg a vegyesköret van, hanem a tetejében koktélparadicsom, endívia, ubisali, miegymás, gusztusosan elrendezve. No most e könyv olvasásakor a fenti két dolog birkózott bennem: hol elhűltem a gyönyörűségtől a 2.) pontban foglaltak miatt, hol meg az 1.) pontban foglaltakon sopánkodtam, azon tűnődve, hogy most Szilágyi fáradt-e el, vagy én – aztán megint örültem a 2.) pontnak, hogy aztán az 1.) pont ismét… etc., etc.

Már a bevezetőben meg van itt mondva az alaptézis (mi több! már a cím spoilerez!): hogy a nemzetek abszolút szuverenitása csak egy fantom, egy nem létező valami, „nemzetiszín szalag a nagy semmin”. Merthogy mit csinál a nemzet, aki foggal-körömmel ragaszkodik a szuverenitásához? Ugyanazt, amivel a fundamentalista liberálisokat szokta vádolni, csak ő nem az egyén autonómiáját védi, hogy annak módjában álljon megtenni bármit, amihez csak kedve szottyan, hanem a nemzetet ruházza fel egyéniséggel, és utána veri az asztalt, hogy ugyan milyen jogon merik megtiltani ennek a szegény nemzetnek, hogy szuverénül belője magát az illiberalizmus heroinjával, és azt csináljon kábulatában renitens kisebbségeivel (vagy ha nincs elég kisebbsége szegénynek – ez is Trianon bűne! –, akkor saját állampolgáraival), amit csak akar. Most azon túl, hogy nemzetet egységes individuumnak tekinteni marha nagy baromság, ami mögött felsejlik a különböző homogenizáló törekvések tragédiája – ennek amúgy sincs különösebb értelme. Hiszen a szuverenitás csak akkor értelmezhető, ha egy közösség relációjában vizsgáljuk – vagyis szuverénül el lehet fogadni bizonyos közösségi alapelveket, miközben szuverénül megőrizzük identitásunkat, de ha felrúgjuk a közösségi alapelveket, akkor kikerülünk ebből a közösségből, páriák leszünk, és abban a pillanatban a szuverenitásra hivatkozás is értékét veszti. Hiszen van értelme szuverénnek nevezni egy lakatlan sziget egyetlen lakóját?

Miután Szilágyi erről rendben meg is győzött engem, témát vált, és elkalandozik – innentől kezdve lazán kapcsolódó tanulmányokat olvashatunk, amelyek esetenként elég messziről indulnak, de azért bízvást elmondható róluk, hogy ha lassú lépésekben is, de tovább árnyalják a kérdést – azt, hogy a nemzetállamok amortizálódása, vagyis a globalizáció nyomán milyen új folyamatok határozzák meg a jelent. Szilágyi két dolgot biztosan állít: 1.) hogy a globalizáció és a világgazdaság olyan elemek, amelyektől nem tudjuk függetleníteni magunkat – bár jól látható (ma még jobban, mint e könyv születése idején), hogy ezek a half-autoriter kormányzatok, amelyek a „nemzetit” és a „szuverént” puszta retorikai konstrukcióként használják, amivel saját hatalmukat kívánják konzerválni és legitimálni, egyre jobban kapálóznak keletre, próbálnak szövetségi rendszernek tűnő blokkokat létrehozni, amik a nyugattal szemben alternatívaként tudják magukat felmutatni, de hát az autoriter rendszerek, mint az köztudott, nem igazán szoktak tartós szövetségeket létrehozni, kivéve ha az egyik katonailag megszállja a másikat* 2.) hogy szükséges egy, a nemzetek felett álló intézmény, ami képes szankcionálni a világgazdaságot, és tompítani a globalizáció élét – amennyiben ez nem történik meg, Szilágyi még egy apokaliptikus végkifejletet sem tart lehetetlennek. Ehhez viszont arra lenne szükség, hogy elkezdjük (különösen mi, európaiak) átértelmezni mindazt, amit a nemzetről, államról gondolunk – át kell értékelni történelmi beidegződéseinket. Magyarán: felejtsük el a lokális „Nemzeti Sorskérdéseket”, mert a globalizált világban a probléma is globalizált (a válság sem helyi, hanem világválság, teszem azt), inkább kíséreljük meg a nemzetállamot egy új, „glokális” hellyé alakítani, ami közvetít nemzet és globális világ között, és eközben képes annak veszélyeire is konstruktív javaslatokat adni**. Igen, legyünk mi a Magyarországi Egyesült Államok! – mondja Szilágyi Ákos. Okés, legyünk, mondom én.

Akadt ebben a könyvben minden – elképesztően inspiratív fejtegetések és heuréka-élmény éppúgy, mint elbaltázott prófécia***, vagy egyes geopolitikai események (szerintem) félreértelmezése. Egyfelől tökéletesen vázolja fel azt a semmibe tartó folyamatot, a meddő szájtépést a „nemzeti függetlenségről”, ami azóta is az a retorikai lufi, amit nem akarunk elereszteni az égbe****, másfelől viszont akad jó pár olyan passzus is, amit egy szigorúbb szerkesztő kihúzhatott volna a készülő kötetből – akkor lett volna egy feszesebb, szigorúbb, 300 oldalas társadalomtudományi klasszikus. Így meg „csak” egy nagyon termékeny diskurzus volt egy kissé bőbeszédű, de lenyűgöző elmeélű úriemberrel.

* Na, ez egy tipikusan SzÁ-os körmondat volt.
** Szemre a jelenlegi kormány is mintha ezt propagálná – hogy az EU-t ő belülről kívánja megreformálni. Ez azonban már csak azért sem vehető komolyan, mert a megreformálást nem a deklarált alapértékek, például a fékek és egyensúlyok amortizálásával szokták kezdeni.
*** SzÁ szerint például valószínűtlen (2012-es a könyv), hogy az oroszok megpróbálják visszaszerezni az oroszlakta területeket. Na ja.
**** Megjegyz.: SzÁ az „illiberális” kifejezést hamarabb használja (két évvel), mint OV. Amiből le is vontam az elhamarkodott következtetést, hogy 1.) mivel e könyvnek a molyon én vagyok az első olvasója 2.) viszont ezek szerint OV bizonyára olvasta ezt a könyvet 3.) OV nincs regisztrálva a molyon.… (plus d'informations)