Nagy tudású, szellemes, intelligens történészt olvasni egy engem igen-igen érdeklő témáról – nos, ez fűszere a létnek. Hobsbawm a nemzetfogalom és nacionalizmus történetét tekinti át, de már a címben is elhelyez egy fricskát azoknak, akik szerint a nemzettel kapcsolatos instrukciókat maga Csaba királyfi hozta le a csillagösvényen két turullapockába vésve valamikor az idők kezdetén. Ugyanis a mai értelemben vett nemzet elég ifjú dolog, alig kétszáz éves: a modernitás, meg az 1800-as években ugrásszerűen megnövekedett társadalmi mobilitás következménye – ekkor bomlottak fel ugyanis az addig bevett csoportidentitások, és a helyükön képződött mentális űrben jelent meg a gondolat, hogy az állam területén élő egyéneket valami mágikus, láthatatlan szál köti össze: hogy egyenlőek az adott nemzethez tartozásban. Ez az idea, ez az „elképzelt (imaginárius) közösség”, ahogy azt Benedict Anderson megfogalmazta, a XIX. században a liberalizmussal karöltve óriási történelemformáló szereppel bírt, mert átalakította egyén és állam viszonyát, ám mint a dolgok általában (úgymint: alkohol, csoki, rendszeres testmozgás), túladagolva negatív élettani hatásokhoz vezetett. És lőn első világháború, meg a második. A traumák hatására aztán a nacionalizmus veszített erejéből, és Hobsbawm amellett érvel, hogy ezt az erőt nem is nyeri vissza többé – ez abból is látszik, hogy amíg a nemzeti gondolat anno aktív, építő funkcióval bírt, segítette a közoktatás vagy a közegészségügy kibontakozását, addig mostanra defenzív jelenség lett belőle, különböző válságok kísérőjelensége, amit jobbára akkor tűznek zászlajukra a politikusok, ha valami képzelt vagy valós veszéllyel szemben kívánják mozgósítani választóikat. (Valós veszélyen értve azt, hogy esetleg a mondott politikust leváltják posztjáról. Mert ez, valljuk meg, a politikus szempontjából a legvalósabb veszély mind közül.)

A szerző szövevényes érvelési stílussal él – kiindulópontja ugyanis az, hogy a nacionalizmusról nem lehet olyan általános állítást tenni, amire ezeregy ellenpélda ne lenne hozható, ergo a történész akkor jár el tisztességesen, ha nem próbál meg művileg konstruálni egy átláthatónak tetsző definíciót, hanem magát a káoszt ábrázolja. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy Hobsbawm sorra beengedi a szövegbe a nemzettudat alapját képező állításokat (közös nyelv, kultúra, történelem, földrajzi hely és etnicitás), mindegyikkel megmérkőzik és cáfolja őket – az állítások pedig egymás után behúzott farokkal, szűkölve oldalognak el. Amiből követezik, hogy a nacionalizmus egy „ilyen nincs, és mégis van”-dolog, egy körvonalazhatatlan, logikailag ezer sebből vérző eszmerendszer – más kérdés, hogy épp ez a körvonalazatlanság az, ami sikerének kulcsa, hisz ez teszi lehetővé, hogy mindenki azt lássa bele, ami neki tetszik. Ugyanis a nacionalizmusok egyik igen keveset vizsgált, de talán leglényegibb eleme maga a „fogyasztó”, vagyis a személy, akire hatnak a nemzettel kapcsolatos hívószavak. Az igazi kérdés, hogy ő mit vár azon döntésétől, hogy hangosan kinyilvánítja nemzethez való tartozását. Hogy olcsóbb lesz a kenyér? Hogy nem sajnálják le az Ausztráliába emigrált nagybácsik? Hogy visszacsatolják Kárpátalját? Hogy egy közösség tagja lesz, és még tagdíjat se kell fizetnie? Vagy hogy legálisan kiélheti agresszióját a közösségen kívüliekkel szemben? Talán ez az igazán érdekes, az ő sokszínű, és minden bizonnyal respektálható igénye egy effajta érzületre. Az meg, hogy miképp írják körül a nemzetet azok, akik a nacionalizmusból fakadó energiákat lefölözik, és a maguk vízimalmát hajtják velük, lényegtelen. Az csak a duma.

Utólagos megjegyzés: azért ez a könyvborító veretesen ronda. Egy (azt hiszem) lávafröcskölést ábrázoló fotóra rávasalva valami gát sematikus rajza… gondolom, azt akarja jelképezni, hogy a nacionalizmus a láva, és reméljük, jó erős a gát. De akkor is ronda.
( )

„A »nemzeti kérdés« köztudottan ellentmondásos téma. Nem volt célom, hogy kevésbé ellentmondásossá tegyem” – írja E. J. Hobsbawm könyve előszavában. A kötet eredetileg egyetemi előadásokra épült, majd 1992-ben kiegészült, éppen azoknak a robbanásszerű változásoknak a hatására, amelyek századunk nyolcvanas-kilencvenes éveiben bekövetkeztek. Ha csak a Szovjetunió felbomlására, Jugoszlávia polgárháborúira, a Közel-Kelet nacionalista mozgalmaira utalunk, aligha kell bizonygatni a téma rendkívüli jelentőségét, időszerűségét. És ha mindehhez hozzávesszük a szerző élvezetes stílusát, az élőbeszéd laza közvetlenségét, bizton állíthatjuk, hogy a kutatókon kívül a művelt olvasók is élvezettel forgathatják a művet. Kötetünk felsőoktatási segédkönyv.

De um grande nome espera-se uma grande obra. Quando a obra não corresponde ao nome, grande só é o desapontamento. Tal é o caso presente!
O autor mostra conhecimento na matéria, mais ou menos de todo o mundo. Porém, como é possível escrever uma obra sobre o nacionalismo dando exemplos quase desconhecidos a propósito de qualquer coisa, nunca referindo Portugal e o seu caso único e quase perfeito de nacionalismo.
Mas mesmo mauzinho é o estilo da escrita, sem estrutura, sem organização, sem explicação das ideias. Primeiro, comecei com uma leitura salteada em busca de algo compreensível e interessante, finamente desisti de o ler. ( )

Like Hobsbawm's "Invention of Tradition," the ideas of this book will stay with me long after my frustration with their exposition has been forgotten. While Hobsbawm is often considered a good stylist and while his writing is free of jargon, I often find myself struggling to uncoil the meaning of his paragraphs from the turgidity of his prose.

But I love a paradigm challenging thesis and this one is exemplary. Hobsbawm decouples the state from the nation and shows that the latter is often a construct of political convenience rather than an inherent property of peoples. He has a great synthesizing mind which moves supplely from the Tamils of Sri Lanka to the Québécoises of Canada. ( )

This is a great study about the nature and history of the concepts of nation and nationalism since the French Revolution. The difficulty (or even the impossibility) of giving a definition encompassing all the meanings of these terms in their various historical situations and contexts is masterly exposed by Hobsbawm. This second edition of the book concludes with some reflections about the explosion of new nationalisms in the wake of Yougoslavia and Soviet Union disapearence: Hobsbawm sees this flurry of nationalism as the unfinished business of 1918, not as part of a new global political programme for the twentieth century, concluding that "the very fact that historians are at least beginning to make some progress in the study and analysis of nations and nationalism suggests that (...) the phenomenon is past its peak". He may as well be right... ( )