Bár retinánkba a mikulásszakállas, agg Tolsztoj képe égett bele, de azért ne feledjük, ő is volt valamikor zsenge. Ez a kötet az 1850-es években írt elbeszélésekből szemezget, és ami a válogatás első felét illeti, bátran kijelenthetjük: az író fő élményforrása ebben az időszakban a katonaság volt. Ami nem csoda, mert ez az intézmény volt jószerivel az egyetlen porond akkoriban, ahol az orosz nép két véglete (a csontszegény muzsik és a franciás műveltségű arisztokrata) egyáltalán találkozhattak, és meglehet, ez a találkozás indította el Tolsztojt azon az úton, ami az autodidakta prófétasághoz vezetett. Tolsztoj ugyanis önkéntelenül összehasonlítja ezt a két társadalmi csoportot, és nem árulok el vele nagy titkot, ha azt mondom, bár maga az utóbbi társasághoz áll közelebb (ki merem jelenteni: mentalitásában is), de az előbbieket tartja többre, mert ők a hordozói annak, amit ő orosz néplélekként definiál.

Az első elbeszélés a kaukázusi hadjáratokba visz el minket, és azoknak, akik viszonylag sok második világháborús művet olvastak, óhatatlanul úgy tűnhet majd, mintha az urak csak holmi műegyetemi gólyatáborban lennének, ahol ugyan elsütnek néha egy-egy ágyút a távolban nyargalászó pontocskákra, de a lényeg mindazonáltal a sátorozás meg a vodka. Aztán később átváltunk a krími háborúra, közelebbről Szevasztopol ostromára, ami a kötet központi eleme. Itt már keményebben mennek a dolgok, de a sereg arisztokrata szekciója azért továbbra is igyekszik fenntartani a gólyatábori hangulatot – meg is szívják. Tolsztoj elég egyértelműen hárítja át az orosz történelem egyik legszégyenletesebb vereségét a hadsereg legfelső köreire, miközben az orosz közlegényt finoman idealizálja – nem állítom, hogy mindig csúsztatástól mentesen, de azért bőven joggal*.

Bár a kötet második felében a novelláknak már nem a katonaság a terepe, mégis: az alapvető tendencia megmarad. Tolsztoj továbbra is metsző szarkazmussal ostorozza a gazdagokat és szépeket, tolla csak úgy fröcsköl a vitrioltól. Ami egyúttal a korai Tolsztoj-elbeszélések Achilles-sarkát is jelenti – ugyanis ez a fajta elhivatott tanítói szándék végig rátelepszik a történetekre**, megakadályozva, hogy igazán értékelni tudjam azt az érzékeny emberábrázolást, amihez az író amúgy nagyon ért: a fatalisták és idealisták nagyszabású keringőzését.

* T. megjegyzi, hogy Szevasztopol hős védői kétszeres túlerő ellen védték városukat. Hm. Nem tudom. (Sőt: nem hiszem.) Mindenesetre ha ez igaz, akkor az orosz logisztikát minősíti, hogy angolok és franciák (és törökök és piemontiak) a Földközi-tenger túloldaláról képesek voltak biztosítani, hogy túlerőben legyenek (és el is tudták látni ezt a „túlerőt”), mégpedig egy olyan gigantikus Oroszország ellen, aki hazai pályán játszott.
** Persze a nagyregények sem mentesek ettől a jellegtől – elég a Háború és béke gabonatermesztéssel foglalkozó passzusaira gondolni, amiktől az ember a Mezőgazda Kiadó kiadványában érzi magát. Ugyanakkor a nagyregények elbírják az ilyen részeket, úgy érzékeljük őket, mint a kedvenc sorozatunkat félbeszakító „közhasznú hirdetéseket” – alkalomadtán idegesítenek, de a sorozat ettől függetlenül nagyon menő.

( )