A család harmadszülöttje, Lucifer* visszatér a városból törzséhez, mielőtt átkelne az óceánon, ahol egy visszautasíthatatlan ajánlat várja holmi továbbtanulási lehetőség képében. Az afrikai prózáknál nem ritka hagyomány és modernitás összeütközésének alapképlete ez, de Mungoshi kilóra megvett magának azzal, hogy nem szimplán lemásol valamiféle idegen regényformát (mondjuk a szocreált), hanem egy igen eredeti, autentikus szerkesztéssel regényesíti problémáját, ami ugyan helyenként igencsak töredezett, de nagyon erős atmoszférával bír. Nem korlátozza magát a két értékvilág harcára, hanem felettébb faulkneri módon beleszövi a történetbe a rút családi titkok egész hálózatát az elsőszülöttségi problémáktól kezdve a lánygyermekek sanyarú sorsáig – és ez a szál, úgy látszik, nem csak az amerikai Mélydélnek, de Fekete Afrikának is jól áll. Ráadásul Mungoshi azt is elkerüli, hogy egyértelműen agitáljon egyik vagy másik oldal mellett. Lucifer például nem tudja kivívni az olvasói szimpátiát, mert motivációi – egyetlen rövid belső monológtól eltekintve – tulajdonképpen rejtve maradnak, viselkedése pedig valóban sértőnek tűnik a közösségre nézve, ugyanakkor maga a közösség is, bár első pillantásra igazán bűbájosnak tűnik (különösen a Nagy Öreg figurája), de ha jobban megkaparjuk őket, semmivel sem rendesebbek, mint Macbeth retyerutyája. Érzékletes, gazdag szöveg ez, ami finoman zongorázik az ellentéteken – az utóbbi idők talán legjobb afrikai regénye, ami a kezembe került.

* Nem ismerem a zimbabwei névadási szokásokat, de vagy az van, hogy azon a tájékon hajlamosak Lucifernek elnevezni a gyerekeket, vagy az írói névválasztás egy szimbólum, ami vagy a név „fényhozó” jelentéstartalmára épít, vagy a név gazdájának kitaszított voltára, vagy is-is. ( )