Próbáljuk meg elképzelni, hogy az irodalmi szöveg testén úgy jelennek meg az irodalmiságát biztosító eszközök (mindenekelőtt a tudatosan kialakított dramaturgiára épített cselekmény), mint holmi selyem lamé estélyi ruha a báli táncoson: fénybe és kecsbe öltöztetik. Most képzeljük el ugyanezt a metaforát Le Roy könyvére alkalmazva: a selyem lamé estélyi továbbra is adott, de már első ránézésre látszik, hogy egy kérges markú, cserzett arcú périgord-i szénégető teltkarcsú vonalain feszül. E könyvben kétségkívül van történet – bosszúmese a fiatal srácról, akinek életét a környékbeli földbirtokos pokollá teszi, akit megfosztanak szüleitől, ezért elhatározza, hogy bosszút áll –, de valójában ez csak ürügy, hogy Le Roy, ez a zsigeri helytörténész lehetőleg mindent belesűrítsen a sorok közé szűkebb pátriájáról, Périgord-ról. A périgord-i vadon, Périgord jelentős várromjai, valamint (és legfőképpen) a périgord-i parasztok szokásai és hitvilága végig nagyobb súlyt kap, mint a különben nem fakézzel megrajzolt fő- és mellékszereplők. Szinte látom, hogy a szerző felesége időnként kénytelen volt megböködni ura könyökét, hogy: „Te Jenő! Már a harmadik oldalt írod a périgord-i gyertyaszentelő ünnep sajátosságairól, a főhősöd közben meg ott csücsül a várbörtönben. Na húzzál csak vissza a fősodorba, mert szomjan veszik!” Ezt persze nem bántásból mondom. Csak az igazság kedvéért. Mert meg kell valljam, ezek a szépen rajzolt leírások különben meg kifejezetten tetszettek. Néha még jobban is, mint a nem mindenhol tökéletesre csiszolt logikájú, és nem feltétlenül megdöbbentő újszerűségével tüntető cselekmény. ( )