Kezdjük az előszóval, amit szerintem az alábbi párbeszéd előzött meg a kiadóban (1956!): „Endrém, holnap megy a kiadóba a Sienkiewicz-kötet, kéne az elejére valamit írni.” „Sienkiewicz? De hát a múlt héten még úgy volt, hogy reakciós.” „Reakciós vagy sem, az elvtársak úgy döntöttek, hogy egy ilyen népszerű szerzőt muszáj lesz integrálni a szocreálba. Így is, úgy is ezt fogják olvasni a népek, nem a mieinket. Úgyhogy feküdj neki annak az előszónak, és találd meg a csávóban a látens marxistát. Biztos írt olyan novellát életében, amiben egy paraszt nyomorgott.”

És tényleg, írt olyat. (Mondjuk gyanítom, nem olyan arányban, ahogy azt ez a válogatás sugallja, de mindegy.) Aminek magyarázata, hogy Sienkiewicz számára az írás, úgymond, szolgálat, az írói pálya pedig felelősség – feladata lépten-nyomon felhívni a figyelmet a megalázottak és megszomorítottak sorsára. Ha ezek a megszomorítottak ágrólszakadt parasztok, akiket lengyel uraik nyomnak el, akkor prózája vád a kasztrendszer ellen, és mint ilyen, valóban felsejlik benne az osztályharc ígérete. Ugyanakkor ha az áldozat-tettes viszonyrendszer nem írható le olyan egyenlettel, hogy a halmazok a lengyelségen belül maradjanak (ezt jó körmönfontan írtam le… magyarán: ha nem lengyel nyom el lengyelt, hanem a poroszok nyomják el a megszállt Lengyelország lakosait), akkor máris a hazaszeretet és a nacionalizmus hangja erősödik fel az elbeszélésekben. Hiába, lengyelnek lenni abban a korban számos lehetőséget biztosított egy írónak arra, hogy haragudjon valakire.

Szóval Sienkiewicz bátran tekinthető didaktikusnak – de jól csinálja. Ha van előtte terület, bámulatos a technikája – a programot szépen, simulékonyan rejti el a drámai gépezet, a humor és lendületes cselekményszövés alá, így az inkább erősíti, mint gyengíti az összhatást. Ennél fogva ebben a kötetben úgy általában minél hosszabb egy szöveg, annál jobb, mert annál több ideje van az írónak eldolgozni a mondanivalót – a rövidebb írások ezzel szemben néha elég terhesek voltak nekem. (Pl. az Egy poznani tanító naplójából kiváló példa erre. Nyilván értem, hogy szegény jótét szláv gyereket a sváb pedagógusok tönkreteszik, és ez mennyire szomorú – de hát ez ettől még nem irodalom, csak protestálás.) És Sienkiewicz Zolához hasonlóan azt is pontosan tudja, hogy a boldog végkifejlet abba az illúzióba ringatná az olvasót, hogy a világ az ő személyes részvétele nélkül is helyrehozható – ezért érdemesebb inkább a végén a nyomor legaljára (vagy egyenest a halálba) lökni hőseinket, hogy jobban átérezzük a fájdalmat, és azt, hogy ha feloldozást akarunk, azért nekünk kell egyet s mást tennünk. Bár nem minden elbeszélés ragadott meg egyformán (ez csak természetes), de a kötet összességében mégis jól illusztrálja Sienkiewicz pazar képességeit – hogy ő nem pusztán a lengyel, de a világirodalomnak is kiemelkedő mesélője. ( )