Saulius Tomas Kondrotas

A könyvek két csoportba oszthatóak aszerint, hogy a.) el lehet mesélni a történetüket pár mondatban b.) nem lehet elmesélni a cselekményüket sok mondatban sem. Ez a könyv bízvást az utóbbi csoportba sorolható*. Aztán ez az utóbbi csoport is két csoportra bontható: vagy azért nem lehet elmesélni a történetét, mert b1.) nincs neki olyanja b2.) túlságosan is sok történet van benne ahhoz, hogy ínszakadás nélkül át lehessen nyalábolni mindet. Ez a könyv a b2.) halmazba tartozik. Kezdjük ott, hogy Kondrotas műve eleve két lazán kapcsolódó kisregényből áll, de a szerző ezen felül megsokszorozza az elbeszélők számát is – nem mindentudó E/3-ban vagy személyes, de monoton E/1-ben mesél, hanem hagyja, hogy mindenki elmondja a magáét. És természetesen ahányan csak vannak, annyi szálat tartanak fontosnak, annyi szemszöget mutatnak be, újra és újra máshová helyezve a hangsúlyokat. De nem csak ez az oka a szöveg olvasatokban való gazdagságának – Kondrotas ugyanis tapintható filozófiai-pszichológiai-történelmi ismeretanyag birtokosa, aminek köszönhetően a regény tárházává válik az utalásoknak, a bujkáló rejtett jelentéseknek. Én magam a szövegben így első olvasásra a bűnbeesés motívumát tartottam legfontosabbnak – bizonnyal a cím is erősítette ezt a benyomásomat –, és azt, hogy a szereplők milyen sokáig tudják hurcolni magukkal a bűnök meddő súlyát, azét a bűnét, amit talán nem is ők, hanem apáik követtek el. De azt is hiszem, hogy azok a szereplők képesek kivívni az olvasó szimpátiáját, akik vállalják ezeket a bűnöket és levezeklik őket, nem pedig azok, akik képesek egyszerűen elfelejteni, mintha meg sem történt volna, mintha meg sem tették volna. Bár utóbbiak vannak többen.

Aztán lehet, ha legközelebb olvasom, már mást tartok majd fontosnak. Egyszer talán meglátódik majd.

* Két csoportba oszthatóak a könyvek abban a tekintetben is, hogy vajon illik-e rájuk a mágikus realizmus címke, avagy sem**. Nos, ez a regény ebből a szempontból is a második kategóriába tartozik. Tény ugyan, hogy akadnak benne nehezen megmagyarázható jelenségek (leginkább Lizanas, a mesemondó – vagy mesehallgató? – figurája, aki valami időtlen, évtizedeken átnyúló entitásként fogja keretbe a történetet), de amikor ezt a kötetet mágikus realizmusnak nevezik (sőt, a litván Száz év magány-nak, brrrrr), akkor csak azt kívánják közölni az olvasóval, hogy a balti irodalomban nehezen lehet megtalálni az előzményét. Aki ennél többet kíván tudni arról, mi mágikus realizmus és mi nem, esetleg vitát szeretne kezdeményezni velem kategória mibenlétéről,
bátran tegye meg.
** És a könyvek még számtalan módon két csoportba oszthatóak, de ebbe nem folynék bele. Nem elég a moly tárhelye hozzá. Abba meg belegondolni is borzongató, hányféleképpen oszthatóak a könyvek három, négy vagy öt csoportba.… (plus d'informations)