Van benne egy szakajtónyi jobbnál jobb író, mégsem nevezném irodalomtörténetnek. Inkább a Habsburg-mítosz kialakulásának krónikája: hogyan történhetett meg, hogy a recsegő-ropogó Monarchia, akit a kortársak tehetetlen, impotens birodalomnak tekintettek, felbomlása után szépiaszínben kezdett tündökölni, Ferenc Józsefre pedig olyan nosztalgiával révedtek vissza, mintha belőle jött volna a napfény, és mellesleg marcipánt izzadt volna a bécsi gyerekek legnagyobb örömére.


(Szerettem volna ezt a képet egy olyan gif formájában idetenni, hogy huncutul kikacsint a kedves értékelésolvasóra.)

Az írók ebben a kontextusban a lakmuszpapír feladatát végzik el: érzékeny szenzoraikkal felfogják a kor hangulatát, és irodalmi művekké desztillálják azt. Magrisnak pedig nincs más dolga, mint böcsülettel elolvasni mindent, és kiszűrni belőle, hogyan is formálódott az a bizonyos Habsburg életérzés, és hogyan szépítette meg azt az idő meg a körülmények.

Szerencsés flótás ez a Magris amúgy, mert pazar anyagból szemezgethet. (Mondjuk lehet töprengeni azon, szerencse-e, hogy egy birodalom felbomlását ilyen jó tollú pacákok figyeltek real time-ban, vagy a birodalom felbomlása volt az az élmény, ami megadta a lökést a zsenialitáshoz.) Musil, Joseph Roth, Doderer, stb - jó szemű társaság volt, az bizonyos. Nem voltak vakok a problémákra sem, már a birodalom fennállása idején is eleget elemezték a Monarchia "hősies középszerűségét", érzékelték, hogy a káprázatos falikárpitok alatt erősen vizesedik a fal, rág a penész. Musil például Kákániának becézte szülőföldjét, lassú elmúlását pedig irodalmába építette mint fanyar szépséget és gondolatiságot.

Aztán eljött az 1918-as év, a Birodalom pedig szétesett, akár a homokvár. Halottról meg ugye vagy jót, vagy semmit. Az emlékek amúgy is olyanok, hogy hajlamosak felnagyítani a szépet, így lett a legendás Habsburg körülményességből Rend, a tehetetlenségből pedig Szent Nyugalom. A történelmi helyzet is erősítette ezt, hisz akkoriban Európában az, aki nem volt egészen hülye, érzékelhette a szélsőséges nacionalizmusok előretörését, Hitler (és a többi regionális paprikajancsi) káprázatos felemelkedését. Őket látva emberi a gondolat, hogy bezzeg régen minden jobb volt, mert Ferenc Jóska ebben a kontextusban valóban a béke őrzőjeként hatott, aki a vérszomjas nacionalizmusok ellenében a nemzetek feletti, "európai" eszme mellett tört lándzsát, állama pedig a tolerancia és a sokszínűség mintagazdasága volt. Ami nyilván csak erős megszorításokkal igaz, ha egyáltalán, de meg lehet érteni, mert az elmének kell kapaszkodnia valamibe, és ha nincs mibe, akkor konstruál magának kapaszkodót. Ez az ő túlélési stratégiája.

Magris kötete elképesztően finom olvasmány, lélekkel van megírva, ami szakirodalom esetében ritka kincs. Csak olyasvalaki tud ilyet írni, aki annyira szereti témáját, hogy bírálni is meri. És aki - ezt se felejtsük el - bitang sokat olvas. ( )