„Drága Émile!
Imádlak. De ne írj szerelmi szálakat. Nem a te asztalod. Azt inkább hagyd a profikra.
Csók: Nora Roberts”

„Drága Nora!
Édes vagy. Bele is írlak a Nanába.
Émile”

(Szemelvény Émile Zola elveszett levelezéséből)

Zola nagyon ért ahhoz, hogy olyan közelről mutassa be az emberi állatot, hogy még a rút elkapart mitesszereit is lássuk egytől egyig. És a gyomrunk felfordul ostobaságától, gonoszságától és kegyetlenségétől. A Rougon-Macquart ciklus első kötete azt mutatja be, hogyan emelkedett fel a Rougon-család a langyos vegetálásból a hatalmasok közé. Főszereplője Pierre és felesége, Félicité, akik megszimatolják a köztársaság bukását és III. Napóleon közelgő felemelkedését, így a Respublika holtteteméből jól be is lakmároznak, meg is híznak rajta. Barátaik között csupa undok varangyot találunk, de ellenségeik se sokkal jobbak – a részeges, naplopó Maquart például csak azért köt ki a „jók” (a köztársaság) oldalán, mert így remél bosszút állni őt kisemmiző féltestvérén, Pierre-n. Aztán vannak persze páran, akik nem puszta személyes hasznukat lesik, de ők ritkák, mint a fehér holló. Ilyen például Pierre középső fia, Pascal, ám ő olyannyira kivétel, hogy a ciklusban később saját könyvet is kap. Vagy ilyenek Miette és Silvestre, a két hamvas szerelmes, akik feladata, hogy Pierre és Félicité számító házasságát ellenpontozzák – ők a szenvedélyes, tiszta idealisták, akik a zolai univerzumban ne számítsanak semmi jóra.

A baj csak az, hogy amíg Zola példás átélhetőséggel festi meg a kínlódást, addig ennek ellentettjét, a szerelemet bizony elég kacskán: kicsit túltengenek az élénk színek, ami, úgy látszik, a boldogságábrázolásban jobban irritál, mint a nyomor bemutatásánál. (Van erre egy szakszó, amit csak azért nem használok, mert végül is Zoláról beszélünk. A nyálas.) Szóval nem a legjobb regénye a mesternek – de mindenképpen tisztességes előjáték a ciklus igazán nagy könyvei előtt. ( )