Az irodalom az egyetlen művészeti ág, ami nem tud átlépni az országhatárokon, különösen a költészet olyan, mint egy belső poén, a saját csoporton kívül értéktelen - mondta Orwell*. Persze nincs igaza, erre valók a fordítók, az irodalom árnyhősei, akik lehetővé teszik, hogy a különböző kultúrák szóba elegyedjenek egymással - ezt meg Auster mondta. Tudja, mit beszél, franciából fordított szabadúszóként. Verseket is, sokat. Szerencsére neki is remek magyar hangja van: Pék Zoltán.

Nagyon szeretem Auster hangját. Akkor is, amikor fikciót mesél, és akkor is, amikor "csak" a saját életéről beszél, jó vele tölteni az időt.

Nagy kedvenceim (Winter Journal, 4 3 2 1) után életének már elég sok része ismerős. Ez a korai kudarcok krónikája, a kell egy "rendes" állás, mert az írásból nem lehet megélni gondolata, a Párizsban éhező művész klasszikus képe. Az élménygyűjtés időszaka, Párizsban, Mexikóban, olajszállító hajón vagy épp egy nyári tábor konyháján. Aztán a családfenntartás felelősségében is szabadúszóként nyomorogva annyira kiégésé, hogy már exírónak nevezi magát. El sem tudom képzelni a kortárs amerikai irodalmat nélküle.

A végén kicsit talán hirtelen szaladtunk át az és aztán mi esett még szét, és hogyan került egyenesbe kérdésén, nekem gyors lett a lezárás.

(Van benne egy mondat, aminek egyszerűen nincs értelme, ha egyszer hozzájutok az eredetihez, utánanézek, mi történhetett: "Mindez említést sem érdemelne, ha nincs Casey és Teddy, a két karbantartó, ekkorra azon a nyáron dolgoztam." Gondolom, "akikkel" akart lenni, biztos összecsúszott valahogy a folytatással.)

*The Lion and the Unicorn - England Your England ( )

Azt hitted, az író alanyban meg állítmányban gondolkodik? Hát nem. Hanem pénzben. Auster mini-önéletrajzában az a szembeszökő, hogy mennyire az anyagi gondok strukturálják. Mintha másról nem is szólna az íróvá válás, mint hogy valaki választ egy hivatást (illetve: a hivatás választja őt), és aztán próbál nem éhen halni. A szabadúszók nyomorúsága, bizony. Vannak persze felhőtlen időszakok: váratlan megbízatások és ösztöndíjak, a szerencse rákacsint az emberre, ilyenkor felszabadultan bóklászhatunk a Champs-Élysées-n szerelmünkkel kézenfogva, élvezve a napsütést, mert nincsen holnap. De aztán bekopog a holnap, kezitcsókolom, mondja, és akkor megint a córesz. Olyan, mint egy versenyfutás: rohanunk a hírnév, az anyagi biztonság délibábja felé, vajon odaérünk-e, mielőtt a kudarc szigorú szárnyával beborít?

Auster odaért, hála a Magasságosnak. Ez tudott dolog, és meleg fényben fürdeti ezt a kudarcgyűjteményt. Adjon reményt minden költőnek és írónak az ő sorsa. De figyelmezzetek szavára: senki ne fogjon tollat kezébe, akinek még hó végén is feltett szándéka, hogy a drágábbik parizert veszi ki a hűtőpultból. ( )

Az irodalom az egyetlen művészeti ág, ami nem tud átlépni az országhatárokon, különösen a költészet olyan, mint egy belső poén, a saját csoporton kívül értéktelen - mondta Orwell*. Persze nincs igaza, erre valók a fordítók, az irodalom árnyhősei, akik lehetővé teszik, hogy a különböző kultúrák szóba elegyedjenek egymással - ezt meg Auster mondta. Tudja, mit beszél, franciából fordított szabadúszóként. Verseket is, sokat. Szerencsére neki is remek magyar hangja van: Pék Zoltán.

Nagyon szeretem Auster hangját. Akkor is, amikor fikciót mesél, és akkor is, amikor "csak" a saját életéről beszél, jó vele tölteni az időt.

Nagy kedvenceim (Winter Journal, 4 3 2 1) után életének már elég sok része ismerős. Ez a korai kudarcok krónikája, a kell egy "rendes" állás, mert az írásból nem lehet megélni gondolata, a Párizsban éhező művész klasszikus képe. Az élménygyűjtés időszaka, Párizsban, Mexikóban, olajszállító hajón vagy épp egy nyári tábor konyháján. Aztán a családfenntartás felelősségében is szabadúszóként nyomorogva annyira kiégésé, hogy már exírónak nevezi magát. El sem tudom képzelni a kortárs amerikai irodalmat nélküle.

A végén kicsit talán hirtelen szaladtunk át az és aztán mi esett még szét, és hogyan került egyenesbe kérdésén, nekem gyors lett a lezárás.

(Van benne egy mondat, aminek egyszerűen nincs értelme, ha egyszer hozzájutok az eredetihez, utánanézek, mi történhetett: "Mindez említést sem érdemelne, ha nincs Casey és Teddy, a két karbantartó, ekkorra azon a nyáron dolgoztam." Gondolom, "akikkel" akart lenni, biztos összecsúszott valahogy a folytatással.)

*The Lion and the Unicorn - England Your England ( )

molto valido come libro. intrigante per il modo con cui è stato scritto. i primi 30 anni di P.A. caratterizzati dalla ricerca di esperienze utili affinche si potesse arrivare ad essere uno scrittore e solo uno scrittore. nessuna deviazione nessuna perdita di tempo solo la volontà di diventare scrittore. ma quanti sono i fallimenti quante le delusioni prima di approdare al traguardo. sbarcare il lunario parla di queste ricerche di esperienze e dei tanti fallimenti avuti prima di diventare famoso. bello la struttura del libro con tre allegati. due racconti teatrali e un racconto poliziesco, bellissimo e intrigante. vale assolutamente la pena di leggerlo. bravo bravo ( )

In den sechziger Jahren kehrt der junge Paul Auster den USA den Rücken. Er reist voller Hoffnung nach Europa, ins Paris der Boheme und der Studentenrevolte, um dort Schriftsteller zu werden. Doch zunächst einmal muss er sich seinen Unterhalt verdienen. Seine mühsamen Versuche als Übersetzer, Rezensent oder Ghostwriter bringen jedoch kaum etwas ein. Er kehrt nach New York zurück, aber dort ergeht es ihm nicht besser. Seine Dramen werden nicht aufgeführt, seine Gedichte nicht veröffentlicht. Da findet ein unter Pseudonym geschriebener Krimi endlich einen Verleger. Doch kaum ist der Vertrag geschlossen, geht der Verlag pleite... Amüsant und voller Selbstironie schildert Paul Auster seinen Werdegang vor dem Hintergrund der bewegten sechziger und siebziger Jahre.