(32) Deux Ans de vacances (Two Years' Vacation, 1888) (2 volumes) 105K words


The 32nd Extraordinary Voyage takes us back to the South Pacific Ocean for a robinsonade, the third book by Verne in this genre (after the epic "The Mysterious Island" and the more light-hearted "Godfrey Morgan"). It is also the second out of four Verne novels with children as main characters (the others are "Dick Sand, A Captain at Fifteen", "Foundling Mick" and "Travel Scholarships").


First read or reread?: This is a reread for me. I loved it when I read it as a kid, being one of my favorites in the series.


What is it about?: Fourteen boys of three different nationalities, aged between eight and fourteen, all boarders at a New Zealand school, were about to start a six-week summer trip by sea. Unfortunately, the night before their departure, while the schooner's crew were still ashore, the moorings unfastened under unknown circumstances and the ship drifted to sea. Caught by a terrible storm, they are cast upon a deserted land, where they must try to get along together despite their internal rivalries in order to survive.


When rereading a childhood favorite there's always some concern that the magic may be lost, that it might be better not to spoil the memories by revisiting these books. On the other hand, given that I'm enjoying this project of reading all the Extraordinary Voyages, why shouldn't that be the case with this one?

I'm happy to report that the magic was still there for me. Yes, I'm no longer the same age as the characters of this novel, an ideal age to marvel at the adventures and resourcefulness of this group of kids, but this is still a genuinely good adventure novel, and it awakened many memories of different passages that I hadn't thought about for decades but that, it turns out, I still remembered well, so deep an impression they made on me at the time.

Unlike the partly satirical and light-hearted "Godfrey Morgan" this is a serious robinsonade, in the vein of "The Mysterious Island". One problem with this genre is that, after so many novels, it tends to tread familiar ground. You know how it goes: the shipwreck, getting to an unknown land, the problem of finding fresh water, food and refuge, taking stock of the resources that have been saved, exploring the surroundings, trying to find a mean of leaving or being rescued...

Verne, however, succeeds in keeping this story fresh and giving it individuality, first by having a group of boys, between 14 and 8 years old, as the castaways, without any adult to lead them. Their inexperience and the need to take care of the younger ones add a level of tension to the story, and makes their triumphs more meritorious. Because of the age of the characters, it has a certain additional young adult flavor.

Another tool that Verne uses to good effect here is the internal conflict and personality clashes within the group, exacerbated by the difference in nationalities (most of the boys are British, with a couple of French brothers and one American). The struggles of the young castaways to govern themselves and decide who among them should lead becomes an important theme. Very different, for example, from "The Mysterious Island", where the group of adult characters did not really have internal struggles and had a clear leader in the uber-competent engineer Cyrus Smith. Having these conflicts among the main group of characters who share the same objective is unusual in Verne, although he did it for example in "The Adventures of Three Englishmen and Three Russians in South Africa".

In this sense, we could compare this book, perhaps, to other two classic novels that feature a group of schoolboys shipwrecked on a desert island: "The Coral Island" (1857) by R. M. Ballantyne and "Lord of the Flies" (1954) by William Golding. The boys in "The Coral Island", although their group is much smaller, have a mostly idyllic relationship, with no infighting. In "Lord of the Flies", of course, the opposite is true, to a catastrophic extent. "Two Years' Vacation" avoids both extremes, and it feels the more real for it. The boys in this novel are never in any danger of murdering each other, and yet their disputes represent a real threat to their cooperation. Without this being in any way a deep psychological study, I think this internal conflict makes the characters seem more real and helps the readers care about them. Even the boys who are in the wrong are not villains: they may be flawed, but they have their good qualities and are admirable in some ways, which is a subtlety that I think serves the story well.

As a curiosity, there was actually a real-life situation in 1965 where a group of schoolboys were shipwrecked on a desert island for more than a year. Civilization and the human tendency to cooperate won out, and it was very different from "Lord of the Flies" (https://www.theguardian.com/books/2020/may/09/the-real-lord-of-the-flies-what-happened-when-six-boys-were-shipwrecked-for-15-months)

Coming back to this novel, the pacing is good. Verne was playing to his strengths here, except for the fact that we have no science fiction elements and no fabulous vehicles. (Although, Verne being Verne, at one point we have the characters building a giant kite to raise one of them in the air in order to reach a higher observation point.) It feels very classic Verne, at a time when the author was writing a bunch of historical novels which are quite competent, but which probably do not capture the imagination as much as his best-known works. This one could have been written at the beginning of his career, which is why I say that any attempt to divide Verne's work in two different periods has to be seen just as a tendency and not as a fixed rule.

I could see some of the defects in this book that I was too inexperienced to notice when I first read it. For example, the unrealistic fauna, too diverse for such an isolated environment with such extreme winter weather. But then, this is a very Vernian thing. What the author did not know, he invented, and with our 21st century knowledge we sometimes notice unrealistic elements that Verne's contemporary readers probably would miss. Not that this prevented me in any way from enjoying the story, though.

This one is also interesting as an example of race issues in Verne's work. One of the characters, Moko, is a black child, a ship's boy who is the only member of the crew who was in the ship at the time it got unmoored. He is depicted in a positive manner, sensible, brave, resourceful, loyal... But at the same time, when it comes to voting for a leader there's never any question of him taking part in the process. There's a class difference here, but I have no doubt that it's because of his race that everyone (including himself) takes it for granted that he doesn't vote. I have seen goodreads reviewers bemoaning this implicit racism, and if this were a historical novel written today it would go differently, but, you know, it's how things were, and if we rewrite history to make it seem that this was not the case, we are only fooling ourselves.

According to Verne scholars, the writer based the character of Briant, a French boy who is one of the leaders of the shipwrecked boys, on Aristide Briand, a charismatic school friend of his son Michel who would much later go on to serve eleven terms as Prime Minister of France during the French Third Republic and receive the 1926 Nobel Peace Prize. Michel Verne, meanwhile, would serve as the inspiration for Gordon, the American boy who is less brilliant than the rivals Briant and Doniphan but who is quite sensible and practical, trying to maintain peace between the two factions (I guess by this point the relationship between Jules Verne and his son had already improved).


Enjoyment factor: Very high. Still one of my favorite Vernes. I think this story deserves to be better known, and it would be if it were written by a different author, but Verne has so many famous novels that some good ones get lost in the group. Being a straightforward adventure story with no science fiction elements probably does not help it get noticed. Funnily enough, this one is very popular in Japan, of all places, and, to be fair, it is one of the most popular among Verne's lesser-known novels.


Next up: Family Without a Name


See all my Verne reviews here: https://www.sffworld.com/forum/threads/reading-vernes-voyages-extraordinaires.58... ( )

Pro patnáct chlapců, z nichž nejmladšímu bylo osm a nejstaršímu patnáct let, to měla být jen příjemná a bezpečná prázdninová plavba kolem Nového Zélandu. Jenže díky souhře nešťastných událostí jejich jachtu bez zkušené posádky bouře zahnala až k opuštěnému ostrovu, kde ztroskotali. Dokážou si obyčejní hoši z města poradit v naprosto nepříznivých podmínkách? Dva roky prázdnin je jeden z nejznámějších dobrodružných románů Julesa Verna. Příběh inspiroval mnoho dalších spisovatelů a stal se také předlohou pro několik filmů a seriálů. Kniha patří do unikátní kolekce verneovek, kterou edice Omega pro své čtenáře nachystala.

Un grupo de niños se encuentran a la deriva en el mar, y después de una terrible tormenta son arrojados a una isla desierta, donde deben aprender a llevarse bien para sobrevivir.

Nem merném állítani, hogy Verne ismeri a gyerekeket, de valószínűleg tisztában van vele, hogy a kiskamaszok milyennek szeretnék látni magukat. Regényének hőse egy kupac hímivarú kiskorú, akik egy fatális véletlen folytán Új-Zélandról elsodródnak egészen Dél-Amerika partjaiig, és ott egy szigeten kénytelenek boldogulni. És boldogulnak is. Mi több, nagyon jól boldogulnak. Tulajdonképpen állapotuk paradicsomi: nincs egy felnőtt se, sőt, a „lány” nevezetű zavaró tényezők se idegesítik őket, lődözhetnek a puskával, csapdát állíthatnak, ihatnak alkoholt, és tarthatnak háziállatnak nandut, anélkül, hogy a szüleik mindenféle mondvacsinált okkal ezt megakadályoznák*. Jó, hát nekem nem tűnnek gyereknek, inkább fizikailag kissé visszamaradott felnőttnek, akik mindazonáltal olyan összeszedett társalgásokba bonyolódnak egymással, hogy még, és olyan felelősségteljes demokratikus társadalmi berendezkedést eszkábálnak össze, amitől minden kortárs politológusnak könny szökik a szemébe.

Nyilván ez nem A legyek ura, és ha őszinte akarok lenni, nem biztos, hogy jól jön ki egy efféle összehasonlításból. Egyfelől azért nem az, mert Verne-t nem különösebben foglalkoztatják a csoportdinamikai finomságok: van ugyan egy mondvacsinált versengés két központi figura, a francia Briant és az angol Doniphan között**, de ez végig másodlagos marad***. Verne inkább a Maslow-piramis legalsó szintjén igyekszik ellavírozni, a primer fiziológiai szükségletek világában, röpke kirándulásokat téve a biztonsági szükségletek világába. Az egész szöveg javát az élelmiszer beszerzésével kapcsolatos ügyek teszik ki, meg hogy ne fagyjanak meg szegénykéim.



Meg aztán azért sem A legyek ura ez a könyv, mert Verne ügyel arra, hogy mélyebb trauma ne érje a kölyköket. Úgy őrködik a regény hátterében, mint valami privát Jóisten, aki ugyan mindenféle nehézségeket támaszt, de ha már nagyon szorul a hurok, beavatkozik és megmenti védenceit. A kellő időben küld egy kedvező széllökést, eloszlatja a ködöt, odatesz egy barlangot, pont ahová kell, no és persze, mindenekelőtt: a lehető legjobban berendezi a szigetet, ahová teremtményei majd kerülni fognak. Fogja az összes állatot és vadon is előforduló haszonnövényt, amit az „Amerikai kontinens élővilága” c. atlaszban látott, és a szó szoros értelmében csurig pakolja velük a szigetet. Van itt minden a kagylótól egészen a medvéig**** (bár hogy a víziló hogy került oda, arra tippem sincs), a srácok gyakorlatilag akkor is belebotlanak valami ehetőbe, ha csak kimennek a barlangból dobni egy sárgát. Az pedig szóba sem kerül, hogy egy halom humanoid esetleg felborítaná az ökoszisztémát – a sziget meg sem érzi, hogy az ifjak svédasztalnak használják.

Az a pech, hogy én ezt a könyvet nem 14-15 évesen olvastam, vagy akár előbb. Akkor talán egész fantáziavilágokat építettem volna fel magamnak rá támaszkodva. Így viszont egy másodvonalbeli Robinson-utánérzésnek hatott az egész, csak épp 15 gyerekkel. Inkább tűnt cserkésztábori beszámolónak, mint a túlélésért folytatott küzdelem hiteles leírásának, legalábbis így majd negyvenes szemmel nézve. Túl szimpla volt ahhoz, hogy igazán felizgasson.

* Ezek a srácok a maguk mikrotársadalmában az oktatási rendszert is újratermelik, mégpedig tökéletesen önkéntes alapon. Nyilván Verne úgy érezte, hogy ha már a saját gyerekét nem tudta rávenni, hogy magától nekiüljön a házinak, legalább az általa kitalált kölyköket szorgalmas és felelős tanulónak írja meg.
** Ez mondjuk jellemző Verne-re. Ez a csipet nemzetkarakterológia. Hogy a francia srác demokratikus gondolkodású, nyitott és talpraesett, az angol meg merev és gőgösen arisztokratikus.
*** Hogy mennyire nem fontos ez a konfliktus a szerzőnek, abból is látszik, milyen kutyafuttában és életszerűtlenül oldja fel, amikor már úgy érzi, semmilyen funkciója nincs a cselekmény szempontjából.
**** Az, hogy a szigeten – amúgy teljesen valószerűtlen módon - csúcsragadozók is vannak (pl. jaguár és kaguár, azaz puma), elméletileg veszélyfaktor kéne legyen, valójában azonban csak egy nagyon áttételes kellemes borzongást biztosítanak az olvasónak. ( )

8431015530