Singer egy rezervátumtervező. Esetleg emlékbefőtt-készítő. Kinek melyik metafora tetszik. Fogja gyermekkora közegét, a galíciai zsidó faluközösségeket, beszórja szalicillal, üvegbe teszi, majd felrakja a polcra - ekként tartósítja őket. Erre annál is inkább szükség van, mert ezt a közeget – mint az köztudott – a történelem vihara elsodorni méltóztatott, volt, nincs. Ha pedig Singer nem lenne, ez a világ elmerülne a feledés mocsarában, így viszont nett kötetecskék formájában megőrződik a köz- és magánkönyvtárak polcain, ami még akkor is a halhatatlanság egy formája, ha évszámra nem nyúl hozzájuk senki. (De majd teszünk róla!)

Ráadásul Singernek megvan a képessége, hogy a múlt gyümölcseit úgy tegye el jobb időkre, hogy azok nem veszítik el zamatukat és vitamintartalmukat. Nem kitömött holt világokat konstruál, hanem nagyon is élőket, amelyek frissen, roppanósan megőrzik azoknak az időknek a bonyolult hagyományait: a túlszabályozottnak tűnő társas érintkezési formákat, az összetett rítusokat, a babonákat és mindenhol jelen lévő mágiát*. Singer hisz abban, hogy ezeknek a hagyományoknak megtartó ereje van, állandó konfliktusforrása, hogy valamelyik szereplője szakít a közösséggel – Amerikába megy, vagy, ami még rosszabb, kitér -, és utána csak halódik gyökértelenül, mint a rossz földbe ültetett vízipálma. A hagyomány ezek szerint olyasvalami, ami a hibáival együtt érték, azokkal együtt kell szeretni és elfogadni, megszökni tőle pedig botorság és bűn, ami önmagában hordozza büntetést. Tegyük hozzá: ironikus, hogy Singer is szökevénye ennek a hagyománynak, sőt: épp azért tud tudósítani róla, mert megszökött belőle. Ha ott maradt volna Bilgorajban, Lublin mellett, talán lehetett volna belőle rabbi, de író semmiképp, és akkor – meglehet – nem is élte volna túl a harmincas-negyvenes éveket. Szóval: áldassék a szökevények neve! Néha bennük őrződik meg a múlt: tisztábban, szebben, csillogóbban, mintha ott maradtak volna.

* Ez a mágia nem pusztán metafora, hanem nagyon is valóságos tényező. Ebben a közegben ugyanis minden vadrózsabokorban rossz kóbor lelkek, vagyis dibukok lapítanak, akik alig várják, hogy valamelyik szereplőt megtámadja a kétség – és a kétségen, ezen a kis résen keresztül meg is szállják őt a Sátán legnagyobb örömére. És hászid csodarabbi legyen a talpán, aki ilyenkor segíteni tud! ( )