Azért a XVI. században volt jó filozófusnak lenni. Nem kellett az embernek átrágnia magát Kanton, Hegelen, meg a rettentő Heideggeren, elég volt pár görögöt átnyálaznia, és máris leülhetett a kisasztalhoz, hogy agyszüleményeit papírra vesse. (Azért nem ártott mindemellett tartania pár cselédet, akik a mélyértelmű gondolatok kiformálása idején távol tartották tőle az olyan zavaró tényezőket, mint a főzés, a mosogatás vagy a gyerekek.) Mondjuk rögtön elnézést kell kérnem Montaigne-től, biztos kikérné magának, hogy filozófusnak neveztem, jobban tetszene neki az esszéista szó. Ő ugyanis az a fajta pacák, aki ki nem állhatja a csűrés-csavarást, a sumákolást és a mindent megbonyolító szómágiákat, akár az ügyvédek, akár a professzorok, akár az orvosok szájából kígyózik elő. Az ő életelve baromi egyszerű: semmit se nagyon, de amit igen, azt a lehető legjobban. Megveti azokat, akik dőzsölnek, a mindent maguknak akarókat, de a száraz, maguktól mindent megtagadókat egyenesen kineveti - el tudom képzelni, milyen elképedéssel nézne arra, aki szerint puffasztott rizsszelettel és zsírszegény joghurttal jól lehet lakni. "Mindenmentes", ettől a szóról meg egyszerűen frászt kapna. Az arany középút mestere ő, aki szerint az életet egyszerűen élni kell, örülni neki, amíg van, és könnyű szívvel elfogadni, ha egyszer véget ér. És mi van a bonyolultnak tűnő dolgokkal? Hát, "que sais-je", azaz: mit tudom én. Ennél bölcsebb filozófiai axiómát még nem találtak ki azóta sem, bár való igaz, akadtak, akik ugyanezt képesek voltak ezer oldalban kifejteni.

Üdítő volt olvasni, felemelő, léleksimogató. Pánik és paranoia ellen nagyon alkalmatos kis könyvecske olyan időkben, ahol a valós és képzelt veszélyek összemosódnak, és már az sem világos, hogy a dolgoktól félünk jobban, vagy a dolgoktól való félelemtől. ( )