This book, Chaim Potok's only work of non-fiction, was a history of the Jews, from Ur (Abraham's birthplace) to Entebbe. I gave the book three stars despite the fact that I thoroughly enjoyed it, and found large parts of it worthwhile. Several reasons:

1) The treatment of the last 170 years of Jewish history was overly compressed;
2) Very short shrift was given American Jewish history;
3) The treatment of Islam focused on its "golden era" in Spain, not the far more representative periods of extreme violence and bloodshed. Think September 11; and
4) The author thoroughly trashes the period of history known as The Enlightenment.

The book, as it must, focuses heavily on the ups and downs of pre-Diaspora life in the Levant. That portion of the book was extremely good. Potok seems to take the point of view that Jewish life, at that point, transferred to Europe, and at that point Jewish life died at first a slow, than an accelerating death. He views the Enlightenment era as a disaster.

That is problematic. The pre-Enlightenment period was horrific. And when the Enlightenment first spread to England and then America, the results were extremely positive for the Jewish people. There is no question in my mind that the European interlude was a barely mitigated tragedy and disaster. He does give very good, even humorous examples of the totally crazed nature of Catholic religious belief and other fringe Christian beliefs of the Middle Ages.

Inexplicably, he barely mentions the Protestant Reformation and does not at all mention the Gutenberg Press. Overall, the book was well worth the month I spent in reading it. Was it perfect; hardly. ( )

Azért jó, hogy Potok kezébe került ez a téma, mert Potok kiváló író. És ez azért jó (és szerintem: Potok azért is kiváló író), mert a gazdag jesiva-hagyományból hozza magával széles körű, mély tudását, ugyanakkor képes arra, hogy értékelje az eltérő kultúrákat, sőt, tud gyönyörködni bennük. Ebből fakad a könyv egyik legnagyobb erénye: a zsidóságot nem önmagában mutatja be, hanem a mellette élő, és gyakran vele ellenséges vallások és civilizációk viszonyrendszerében. A kötet anyagát nem az időbeliség strukturálja, sokkal inkább az, hogy Izrael gyermekei épp mely kultúrával akasztották össze a pajeszt, mely kultúrával szemben határozták meg magukat. Ezeknek a kölcsönhatásoknak a leírása nem csak dinamizmust csempész a szövegbe, de segít abban is, hogy az olvasottakat hozzákössük a saját kultúránkból hozott tudáshoz. A másik sajátossága e vaskos értekezésnek Potok kultúraértelmezése. Az író szerint a kultúra organikus valami, életciklusai vannak, más kultúrák megtermékenyítik, ha pedig elzárja magát tőlük, kiszárad, elöregszik. E szükségszerűség alól a zsidók története sem kivétel.

A történet egy nyilvánvaló töréspont mentén kettéosztható: az első etap a jeruzsálemi Templom lerombolása előtti időszak, a második az, ami utána következik. Az első blokk kulcsmomentuma az a folyamat, ahogy a zsidó „nép”, majd a zsidó államiság kialakul, folyamatos kölcsönhatásban az őt körülvevő sémi törzsekkel, majd a nagy ókori birodalmakkal: Egyiptommal, Babilóniával, majd a görögökkel és végezetül a rómaiakkal. Erre a részre árnyékot vet a források korlátozott száma. Potok is kénytelen elsősorban az Ószövetségre támaszkodni, ami nem mindig könnyíti meg befogadói oldalról a szöveg élvezetét. Bírák, királyok, próféták sorjáznak egymás után, a zsidók a maguk külön istenével hol fenn, hol lenn találják magukat, nyögik a rabszolgák jármát, máskor pedig ők hajtják el rabszolgának azt, akit lebírtak kardjuk erejével. Potok igyekszik tárgyilagosan, a rendelkezésére álló tények alapján dolgozni, de sok a homályos pont, a bizonytalanság, amit nehéz áthidalni. Ezzel együtt izgalmas történet, annyi szent, tele nagy formátumú figurákkal, hősökkel és esendő emberekkel, valamint esendő hősökkel. Hollywood száz évig csemegézhetne belőlük.

Aztán jönnek a rómaiak, Izrael pedig kénytelen meghajolni előlük. Egy ideig. De aztán a makacs zsidók megelégelték a vallásuk ellen elkövetett sérelmeket, és elvetették a lázadás magját. Jó nagy fejtörést okoztak a Római Birodalomnak, légiók véreztek el fanatikus gerilláikkal szemben, de aztán érvényesült a papírforma: Titus iu. 70-ben lerombolta Jeruzsálemet a Templommal együtt*. Ez nem csak egy elképesztő tragédia, de egyben szimbolikus esemény is: a zsidó államiság vége. Innentől kezdve kényszerűségből a diaszpóra, a világba szétszóródott zsidóság veszi át az irányító szerepet. Ez pedig azzal jár, hogy a zsidóság permanens kisebbségbe szorul – ahogy eddig a Messiás eljöveteléről ábrándoztak, úgy ábrándozhatnak most (majd 2000 évig) az önálló zsidó államról. A kisebbségi lét pedig keserű kenyér, mert a nép ki van szolgáltatva az államalkotó többség jóindulatának – amely jóindulat pedig meglehetősen gyakran a csekélynél is csekélyebb.

És hát ugye itt jönnek be a keresztények a képbe. A „testvérvallás”, ami gyakran Káin-Ábel viszonyba keveredett a zsidósággal. Hogy miért? Mert idegenek. Mert Krisztus-gyilkosok. Mert furák a szokásaik. Mert uzsorások. Uzsorások! Na persze. Hisz a zsidókat a keresztény államok fokozatosan szorították ki előbb a föld birtoklásához kapcsolódó foglalkozásokból, majd a kereskedelemből is – maradt hát a banki meló, a kamatra kölcsönzés, amitől ugye a keresztények el voltak tiltva. Egyes zsidók itt találták meg a számításukat, a sikeresek közöttük pedig királyoknak és pápáknak tudták felkínálni pénzes szütyőjüket – és bár sorsuk továbbra is bizonytalan volt (bármelyik király egy perc alatt törvényen kívül helyezhette azt, aki hitelezett neki, a zsidót nem védte meg senki), de némi védelmet a világi hatalom tudott neki nyújtani. Ez azonban kétélű fegyvernek bizonyult. Mert az, hogy az izraeliták egy része például adószedőként az arisztokrácia és a „nép” közé szorult, megágyazott a gazdasági antiszemitizmusnak: tömegek látták a zsidót annak, aki kiszipolyozza őket. Hogy mögötte mindig az arisztokrata és a király állt, az nem jutott el a tudatukig. Nem csoda hát, hogy egymást követték a pogromok, a vérvádperek, amelyekben a hatalom (gyakran az egyházi hatalom) sikerrel csatornázta át a paraszti dühöt és frusztrációt a zsidóság felé.

A felvilágosodás erre részben gyógyírt kínált, azzal együtt, hogy nem egy figurája (például Voltaire) mellesleg véresszájú antiszemita is volt. Viszont itt-ott megnyílt a lehetőség arra, hogy a zsidók asszimilálódjanak – ha akarnak egyáltalán. Ez persze egy őrjítő dilemma: megmaradni, megőrizni a hitet, a hagyományt, és ezzel vállalni a konfrontációt, vagy felolvadni békében. Voltak, akik az utóbbit választották, de az ő törekvésük sem járt sikerrel, ahogy mert az antiszemitizmus megtalálta a kiskaput: immár nem a vallást, hanem a származást tette meg a zsidóság fő kritériumává. Az ősöket pedig nem lehet csak úgy hipp-hopp eltüntetni. Hacsak nem az utódokkal együtt.

(Megjegyz.: Potok feltűnően kevés időt szán Hitler és a holokauszt bemutatására – éppen csak érinti azt. Ennek egyik oka alighanem az, hogy a témáról már számtalan kimerítő elemzés született. A másik okát meg nem tudom.)

Nagyon értékes kötet. Külön érdekes, hogy az általunk ismert történelemnek egy párhuzamos univerzumát mutatja be, ahol Jézus (Jósué) csak lábjegyzet, és Spanyolország iszlám általi meghódoltatása nem skandalum, hanem lehetőség egy virágzó szefárd zsidó kultúra születésére Cordobában. Potok helyenként érzékelhető örömmel vezet be minket ebbe a világba, a hászid hagyomány, vagy épp a zsidó költészet kincsestárába – sokszínű létezésként mutatja be azt, ami felületesen nézve talán egysíkúnak tűnhet. Bár gyanítom, elég közelről nézve minden kultúra sokszínű és izgalmas. Gondolom, ezért tartják inkább távol magukat a kultúráktól egyesek: mert amit nem ismerünk, azt könnyebb gyűlölni.

* Hogy pontosak legyünk: ez már a második alkalom volt, amikor a Templom leromboltatott. Először a babilóniaiak vetemedtek erre az inszinuációra még ie. 586-ban. (Ezt az eseményt követte a hírhedt „babiloni fogság”.) De ekkor még a Templomot újjáépítették. ( )

libro storico scritto da un romanziere, cioè non da uno storico, e, forse, proprio per questo molto bello e scorrevole. Pur essendo molto lungo si legge bene. Certo i giudizi molte volte sono di parte e non dettati da una vera indagine storica. Ma gli elementi essenziali ci sono per dire che è un bel libro storico molto utile per conoscere la storia degli ebrei ( )

if you have read the Old Testament of the Bible you have read this book. Nice retelling. Or nice original tellilng - depending on your religious views and cultural background. ( )

Have officially given up on this book, after reading over 100 pages. I loved Potok's novels, and I was hoping that his history of the Jews would hold my interest as well as his Jewish fictions--but alas. His writing is middling: he does not write with the authority of an expert (which he admittedly is not), but still attempts to cover as much ground as he can (the book is huge, given the subject matter). Potok's novelistic tendencies betray him here, leading to him speculate rather unhelpfully about the thoughts and desires of his ancestors.

Perhaps his material on the Middle Ages and modern Jews would make for a better read, but I don't think I'll ever find out. ( )