Ulrik idegenvezető, ergo a nyelvéből él – erre nesze neked, elpattan az agyában egy ér, elveszíti beszéd- és íráskészségét, és kórházba kerül. Ugyanakkor A veszteség nem csupán irodalmi igényű kórismertető az afáziáról, még csak nem is a világgal való kapcsolat traumatikus megszűnésének jegyzőkönyve, hanem valami más (is). Ennek oka pedig Nora, aki a könyv másik (gyanakszom, igazi) főszereplője. Nora Ulrik barátnője, akivel in medias res ismerkedünk meg – igazából alig tudunk róla valamit, nem ismerjük kettejük viszonyának érzelmi mélységét, csak azt látjuk, hogy Ulrik a trauma hatására minden bizalmával Nora felé fordulna, Nora pedig szemmel láthatóan nem bír, vagy nem szeretne ezzel a felelősséggel megbirkózni. Próbálkozik, hol lanyhán, hol elszántabban, de valahogy nem akar összejönni a dolog, amikor pedig majdnem, akkor mintha külső erők avatkoznának közbe. Hogy a megfelelésre való képtelenség személyes okokra vezethető vissza, vagy tágabb kontextusban értelmezendő (a személyes viszonyok felületességére utal, vagy a társadalom mikronizációjára, esetleg épp ellenkezőleg: arra, hogy a társadalom túlzott elvárásai olyan morális terhet pakolnak az egyénre, amire tulajdonképpen nincs is joguk), azt meg ki tudja. De tényleg. Ki tudja? Érzek ugyanis valami különös bizonytalanságérzetet ebben a könyvben – mintha túl sok szálon függene a cselekmény. Talán túl sokat akart az író – egyszerre írni egy személy (a szó szoros értelmében) elmondhatatlan veszteségéről, akinek egyszeriben bedugulnak a kommunikációs csatornái a külvilággal, és egy (másik) személy kudarcáról, aki nem képes azt nyújtani, amit elvárnak tőle, és amit talán maga is elvár magától. Talán ha egyiken vagy másikon lenne a fókusz, akkor elégedettebb volnék – így viszont hiányzik mindkét elemből valami, amitől az a teljesség érzetét sugározná. Ami egy eufemizmus arra, hogy hiányérzetem van. ( )

Het zal zo’n dertig jaar zijn geleden dat ik dit boek voor het eerst heb gelezen en kan constateren dat het geschrift de erosie die de tijd met zich meebrengt, volledig kan doorstaan. De schrijver ben ik in de loop der jaren ‘uit het oog verloren’ maar heb hem gelukkig weer herontdekt door het in korte tijd lezen van drie andere boeken waarvan “Duitse les’ wel het meest intrigerende werk is.

‘Het verlies’ valt uiteen in een aantal observaties die door de schrijver -op uitstekende wijze- worden gegroepeerd en tot een samenhangend verhaal worden gesmeed. Het verhaal scharniert om de hoofdpersoon Uli, die in het eerste hoofdstuk een hersenbloeding krijgt en vervolgens lijdt onder een ernstige vorm van afasie. Het karakter van Uli wordt in enkele vluchtige pennenstreken loepzuiver beschreven en zijn geliefde Nora wordt al verhalend eveneens op kernachtige wijze neergezet. De overige personages worden levensecht voor het voetlicht gebracht.
Technisch gezien, een perfecte roman.

Het verhaal zelf meandert door gebeurtenissen waarin met name Nora zal worstelen met -wederom- het aangaan van het gevecht met de ziekte van een geliefde. Aangekomen bij het ziekenhuis ‘werd ze bevangen door een verlamming, het was angst die haar plotseling weerhield, een onverwachte aanval van het besef dat alles alleen maar naar nieuwe uitzichtloosheid leidde; een vervroegde pijn der leegte, een ontwaken in hopeloosheid.’ Uiteindelijk helpen haar de worden van de behandelend arts die haar duidelijk maakt dat ‘wij zijn aangewezen op onze verbeeldingskracht, daardoor ervaren wij onze mogelijkheden, maar daardoor worden we ook op onszelf teruggeworpen’. Het werkt bevrijdend maar maakt ons ook tot gevangene. Met deze zinnen legt Lenz een prachtige lijn naar de worstelingen van de woordloze Uli.

Met groot inlevingsvermogen schildert de schrijver op een fraai impressionistische wijze. ( )