Számomra a legérdekesebb kérdés a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy a személyes visszaemlékezés ereje megértésre vagy együttérzésre hangol-e „Goebbels titkárnőjével"* kapcsolatban, vagy megmaradok a méla lenézésnél/ellenérzésnél. Megmaradtam. Senki se számítson e kötettel kapcsolatban borzalom-jegyzőkönyvekre, vagy új adatokra a Harmadik Birodalom működéséről, ilyeneket ugyanis nem találunk benne. És pont ez a pláne, mert egy nagyon is jellegzetes korabeli (és örök) lelkiállapot dokumentuma: az "én ott se voltam”-é. Brunhilde Pomsel képes volt úgy lehúzni éveket az NSDAP-ben, illetve a propagandaminisztériumban, hogy nem látott semmit, nem hallott semmit** és nem tehetett semmiről. A politika nem érdekelte, a zsidókkal semmi baja sem volt, mi több, zsidó barátnője is akadt***, aztán valahogy mégis azon kapta magát, hogy ő varrja a kapitulációhoz a fehér zászlót Hitler bunkerében. Hm. Hm-hm.

Ha valaki úgy vélné, hogy az előbbi „hm”-ök csordultig vannak szarkazmussal, akkor nem kapirgál messze az igazságtól. Merthogy én nem nagyon hiszem el ezt a fene nagy apolitikusságot, ezt a szellemi vakságot – vagy legalábbis úgy gondolom, nem is annyira a butaság, hanem inkább az érdektelenség felségterületén bóklászott Pomsel annak idején. Árulkodó (és végtelenül megrázó) a reakciója például Sophie Scholl**** és társai kivégzése kapcsán – sajnálja őket, hogyne sajnálná, és értelmetlennek találja, hogy holmi szórólapozásért kivégezték őket, de végső konklúziója mégis a rezsim felmentésével egyenértékű: ha nyugton maradtak volna, akkor mindez nem következik be. A jó Brunhilde tehát hálatelt szívvel elfogadott minden jót, amit a hatalom adott neki, és ezért cserébe hajlandó volt szemet hunyni, amikor mással rosszat tett. Azt gondolom, ez egy döntés volt részéről, még akkor is, ha következetesen úgy próbálja beállítani, mint tehetetlen sodródást az események tengerében. Mégpedig olyan döntés, ami egyenes úton vezetett a szovjet hadifogolytáborba, bármennyire is tagadja ezt Pomsel, és bármennyire próbál úgy viselkedni, mintha érdemtelenül rámért csapás lenne. Egyszerűen nem érzékelem, hogy bármilyen módon megvizsgálná a saját cselekedeteiből származó felelősséget – ha volt is ilyen, gondolja, azt a fogolytáborral szépen le is vezekelte, úgyhogy spongyát rá. Az önreflexió mélységének hiánya az, ami miatt Pomselt nem tudom sajnálni, becsülni pedig aztán végképp nem. Azzal együtt, hogy amit tesz, végtelenül emberi.

Mert hát ugye ez megy ma is mindenhol. Hogy a politikát valami érdektelen, sőt, piszkos dolognak tekintjük, amiről nem illő beszélni, mi több, a róla való beszédet tiltani is lehet. Nehogy valakinek sérüljön a kis komfortérzete. Kipukkadjon a kis buborékja, amit fáradságos munkával maga köré fújt. Én készséggel elismerem, a politika rút dolog – de nem beszélni róla pont ennek a rút dolognak a malmára hajtja a vizet. Hisz amíg mi szemérmesen félrefordítjuk fejünket, ő egyre közelebb settenkedik, bejön a kultúrába, a tudományba, az oktatásba, az egészségügybe, a pénztárcánkba – és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy már kultúráról, tudományról, oktatásról, egészségügyről és a pénzünkről sem illik, sem lehet beszélni, mert – minő borzalom! – azzal a politizálás bűnében lennénk vétkesek. Meg aztán ami körülöttünk történik, az nem velünk történik, hanem valaki mással, az meg mit érdekel. Maradt volna csendben, húzta volna meg magát okosan – úgy, mint mi. Aztán egyszer csak minket is elér majd – ahogy Pomselt is, aki megdöbbenve vette tudomásul, hogy a bombák rá is hullanak, és a szovjetek őt is fogolytáborba viszik –, de akkor már késő. El lett szalasztva a pillanat, mikor még számított a szavunk. Nem védtünk meg másokat, és így nem maradt senki, aki minket megvédene. (Nem új dolog ez: "Először elvitték a kommunistákat, de én hallgattam, hiszen nem voltam kommunista. Aztán elvitték a szociáldemokratákat, de én hallgattam, hiszen nem voltam szociáldemokrata. Aztán elvitték a szakszervezetiseket, de én hallgattam, hiszen nem voltam szakszervezetis. Aztán elvitték a zsidókat, de én hallgattam, hiszen nem voltam zsidó. És amikor eljöttek, hogy elvigyenek, már senki sem maradt, aki szót emelhetett volna értem." - mondta Martin Niemöller, a Hitvalló Egyház vezető tisztségviselője.) Pont az egyetlen dolgot vesztegetjük el, ami a demokráciát működőképessé teszi: a szolidaritást. Ami amúgy érdekes módon az a dolog is, ami a kereszténységet működteti, logikus lenne tehát a következtetés, hogy ezt a kereszténydemokráciát viszont akkor a négyzetre emelt szolidaritás működteti. De lópikulát.

* Bár a fülszöveg – feltételezem a jót: akaratlanul – megengedi a feltételezést, hogy Pomsel Goebbels személyi titkárnője volt, ennek megfelelő szoros kapcsolattal, ám ez nem igaz: ő csak az egyik volt a propagandaminiszter számos titkárnője közül.
** Persze azt, hogy valóban nem tudott semmit, illő kétellyel kezelnünk. Magam legalábbis alig hiszem, hogy ha másból, mint az általa legépelt tengernyi szövegből nem kapott világos képet arról, mi is történik éppen körülötte. Ehhez olyan mértékű ostobaság birtokosa kellett volna legyen, amit én már csak udvariasságból sem feltételeznék.
*** Mindenféle náci prominensek (elsősorban persze Eichmann) előszeretettel érvelnek azzal, hogy nekik személy szerint semmi bajuk nem volt a zsidókkal. Sőt! Mintha ez valamiképpen csökkentené bűneik súlyát. Szerintem viszont csak kiemeli a dolog embertelenségét – hogy még gyűlölni sem gyűlöltek, mégis hajlandóak voltak elpusztítani őket.
**** https://hu.wikipedia.org/wiki/Sophie_Scholl ( )

Despite the misleading hungarian title (she wasn’t Goebbels’ personal secretary) it’s a higly interesting book advised to everyone. While reading one can’t stop thinking about that can ignorance and (let’s say it plainly, she does the same about herself in the book) stupidity be adequate answer to the question “and why didn’t you do anything?” The reader wavering between condemning and forgiving. At the end of the book there is a maybe a bit long but interesting essay comparing the 1930s to today’s political happenings and about the youth’s political indifference. ( )