Itt valaki nagyon tud valamit az elidegenedésről. Azt, hogy az elidegenedés nem úgy tragédia, ahogy a görögöknél láthatjuk – alig vannak erős drámai beállítások, időmérték sincs, és ha van is kórus a háttérben, inkább azzal tüntet, hogy nem is figyel a szereplőkre. Az elidegenedést inkább valami menzai répafőzelékhez hasonlítanám: langyos, kétségbeejtően unalmas és teljességgel megszokhatatlan. Shirley Jackson szereplői jellemzően kétféle élethelyzetet élnek meg: egyrészt belecsöppennek a nagyvárosba, ahol szinte traumatizálja őket a környezet részvétlensége és közönye. Menjen akkor vidékre ez a szereplő, mondaná az olvasó, és tessék, a szereplő hallgat rá, vidékre megy, az amerikai kisvárosba. Mert ez meg ugye a másik élethelyzet, amellyel Shirley Jacksonnál találkozhatunk. De hát ez meg – ha lehet – még rosszabb. Mert ha a nagyvárost rohadtul nem érdekli, hogy a benne élő individuum él-e vagy hal-e, akkor a kisvárosi közösséget nagyon is érdekli – csak éppen brutálisan megbünteti az individuumot, ha az nem aszerint az érték szerint rendezi be életét, amelyet a közösség elvár tőle. Bármelyik ujját harapja a szerző, a szereplőnek ugyanúgy fáj. És az olvasónak is. Innen tudni, hogy jó íróról van szó: ha az ujját harapdálja, az az olvasónak fáj.

Ui.: Pár száz forintért vettem az antikváriumban. Boldogság, hogy ekkora novellistákat lehet pár száz forintért vásárolni. Ilyenkor az ember megbékél vele, hogy meglehetős gyakorisággal elköltött már más száz forintokat olyan novellistákra, akik mondjuk egy szikkadt (menzai?) zsömlét se értek. Mert ha tízből egy ilyet talál, akkor az egész behozza az árát. ( )