Luuk Van Middelaar
Auteur de Le passage à l'Europe
A propos de l'auteur
Œuvres de Luuk Van Middelaar
Étiqueté
Partage des connaissances
- Date de naissance
- 1973
- Sexe
- male
- Nationalité
- Netherlands
- Professions
- Universiteit Leiden: Hoogleraar Grondslagen en praktijk van de Euripese Unie en haar instellingen
Louvain-la-Neuve: Hoogleraar Europese studies
Politiek commentator NRC Handelsblad het Vlaamse De Tijd
2010-2015: Politiek adviseur en speechwriter eerste voorzitter Europese Raad Herman Van Rompuy - Prix et distinctions
- Socrates Wisselbeker (2010)
Membres
Critiques
Prix et récompenses
Vous aimerez peut-être aussi
Statistiques
- Œuvres
- 9
- Membres
- 158
- Popularité
- #133,026
- Évaluation
- 4.2
- Critiques
- 6
- ISBN
- 27
- Langues
- 9
Az egész könyv, mondhatjuk, egyetlen kérdéskör, egyetlen kiküszöbölhetetlen és látszólag feloldhatatlan ellentmondás körül forog. Ez pedig az integrációpártiak és az együttműködéspártiak szembenállása. Ez az a probléma, ami a kezdetektől fogva meghatározta az EU-t, amelynek fejlődése végig az erre adott válaszok dinamikájától függött. Az integrációpártiak ugye az EU-t olyan közösségként képzelik el, amelynek tagjai nemzeti szuverenitásukat (vagy legalábbis annak nagy részét) feladják, és kvázi egyetlen nemzetek feletti óriásállamként, egyetlen testként tudnak színre lépni a világpolitika színpadán. Az ő fő megtestesítőik a brüsszeli hivatalnokok, szervük pedig az Európai Bizottság, amely az EU rendelkezésének és belső szabályainak kidolgozásáért felel. Aztán vannak az együttműködéspártiak, akik az EU-t egyfajta lazább szövetségi viszonyra korlátoznák, amiben a nemzeti szuverenitás jó része megmarad az államoknál – őket maguk a tagállamok miniszterei és államfői képviselik, akik saját állampolgáraiknak tartoznak felelősséggel, és az Európai Tanácsba tömörülnek. A két csoport vagy nézőpont csatája gyakorlatilag minden egyes döntéshozatalban tetten érhető – kezdve azon, hogy egy kérdésben a tagállamok többségi szavazással döntenek, vagy kötelesek egyhangú eredményre jutni. Hiszen ha a szavazás többségi, az meggyorsítja az ügymenetet – van egy probléma, megszavazzuk, oszt lépünk tovább –, ez az integrációpártiak álma. Ám az együttműködéspártiak ebben azt a valós veszélyt látják, hogy adott esetben akár őket is leszavazhatják*, és akkor egy rosszízű döntést kénytelenek majd letuszkolni választóik torkán – az pedig akár a szavazók elvesztésébe is fájhat. Vagy ez, vagy az, bármelyik kezembe harapok, egyik sem finom: vagy a csigalassú ügymenet a gond, vagy a tagállam belső politikai modellje sérül. Ezek az ellentmondások vezettek oda, hogy az EU teljes döntéshozatala gyakorlatilag egy köztes térben zajlik: a külvilág számára észrevétlen kormányzati egyeztetések, a folyamatos kompromisszumkeresés világában, lassan, visszaesésektől tarkítva – de mégis, azért zajlik valahogy.
Csak hát az meg a másik baj, hogy láthatatlanul. Mert az EU másik megoldhatatlan problémája, hogy amíg a nemzetek identitása kézzelfogható**, addig az ún. „európai identitás” még körvonalazásra vár. Ennek feloldását az Unió három eszközzel kívánja elérni:
a.) „német stratégia” – magyarán közös európai identitás kialakítása olyan, gyakran tisztán szimbolikus eszközökkel, mint a zászló, a himnusz, az Erasmushoz hasonló, „európaiságot” képviselő figurák emlékének ápolása, vagy épp az eurón látható alakzatok***.
b.) „római” stratégia – ahol az európai polgárokat kliensnek tekintik, akiknek olyan szolgáltatást kell nyújtani, hogy akarjanak is európaiak lenni, kenyeret és cirkuszt kell adni nekik, kedvező roaming díjakat, munkavállalási lehetőséget, ösztöndíjakat, etc.
c.) „görög” stratégia – vagyis lehetővé kell tenni, hogy az európai állampolgárok érezzék, maguk dönthetnek a rájuk vonatkozó kérdésekben. Ennek eszköze pedig az Európai Parlament, ahová közvetlenül szavazhatják be képviselőiket.
Csak hát az a baj, hogy ez még mindig kevés. Mert a verseny nagy, és az európai közösségi érzés hátrányból indul, ha a jóval beágyazottabb nemzeti érzésekkel mérjük össze. Sokkal kevésbé látható, pedig a láthatóság tesz legitimmé valamit – amit pedig nem érzünk legitimnek, attól nem tűrjük el, hogy beleszóljon az életünkbe, bármilyen kis mértékben is. Gondoljunk bele: ha meglengetnek egy EU-szabályozást, ami megtiltja nekünk, magyaroknak a libatömést, rögtön felforr a vérünk, és azt kiáltjuk, milyen jogon. (Pedig hát nincs is libánk.) Ugyanakkor teljesen természetesnek vesszük, ha fizetésünk felét lenyúlja a magyar állam, és túlárazott stadionokra és irodalmi kánonépítésre költi, vagy bármire, de semmiképp sem arra, amire kéne – pedig hát milyen jogon? Miért elfogadhatatlan az egyik, és miért fogadjuk el (ha fogcsikorgatva is) a másikat?
A világháború után közvetlenül, amikor az Unió elődje megalakult, még volt előnye a láthatatlanságnak, ezt el kell ismerni. Mert akkoriban praktikusnak tűnt olyan szférába terelni a politikát, ami nincs az állampolgárok szeme előtt, ahol annak agresszivitása felszívódott, konfliktusai pedig nem a közönség tudtával bonyolódtak. Kialakítottak egy olyan protokollt, ami ugyan veszettül körülményes, ám védi is a tagállamokat attól, hogy helyrehozhatatlan dolgokat tegyenek. Ez működött is, amíg az összes résztvevő elfogadta, hogy a problémájuk ugyanaz: egy szétforgácsolt Európa helyett egy (akármilyen szinten, de) egységesnek mutatkozó Európát kell létrehozniuk, ha törik, ha szakad. Csak hát egyszer csak megjelentek az új undokak. Azok, akik az együttműködéspártiak háta mögül bújtak elő, és színleg reformokat óhajtanak, a „nemzetállamok Európáját”, csak a XXI. század illiberális divatja szerint – de valójában tesznek a konszenzusra. Paraziták, mert (az együttműködéspártiakkal ellentétben) csak követelnek, de cserébe nem kívánnak felajánlani semmit. Ők azok, akik az EU feloldhatatlan problémáján élősködnek, mint kutyabolhák, nekik elemi érdekük, hogy ez a probléma valóban feloldhatatlan is maradjon. Ha ugyanis véletlen megoldódna, akkor nem lenne miből politikai tőkét kovácsolni. És akkor ők válnának láthatatlanná.
* Mondjuk itt máris leszögezhetjük, ha le is szavaznak egy tagállamot, az önmagában még nem sokat jelent. Ugyanis paradox módon az EU-nak nincs olyan szervezete, ami kikényszeríthetné, hogy egy adott döntést a tagállam végre is hajtson – ilyen szervezetei ugyanis csak maguknak a tagállamoknak vannak. Tehát amikor az aranyáron kiplakátolt „Álljunk ellent Brüsszelnek!” feliratokat látjuk, jó, ha eszünkbe jut, hogy a kormányzat könnyen megtehetné akár azt is, hogy egyszerűen csendben ellenáll – de nem, ő inkább hangosan kinyilvánítja azt, mert a fontos nem az, hogy az adott döntés jó-e avagy rossz, és hogy bevezetjük-e vagy sem, hanem hogy az állampolgár érzékelje, vezetőik harcolnak érte. Mindegy is, ha nincs miért.
** Ugyanakkor fontos tudni, hogy sokkal kevésbé kézzelfogható ám, mint amennyire hivatkozni szoktak rá. Arról nem is beszélve, hogy volt idő, amikor ugyanolyan – vagy még ugyanolyanabb – képtelenségnek tűnt olasznak/németnek/magyarnak vallani magunkat, mint ma európainak. Csak hát a nemzetállamoknak megvoltak a maguk (nem ritkán erőszakos) eszközei arra, hogy az emberekből olaszokat/németeket/magyarokat csináljanak.
*** Ez amúgy különösen jellegzetes problémának bizonyult, már hogy ugyan mi a fészkes fene legyen a közös európai pénzeken. Sorra el kellett vetni, hogy konkrét személyek vagy épületek jelenjenek meg a bankjegyeken, mert ugye azzal óhatatlanul nagyobb örömet okoztak az egyik államnak, egy másikat pedig talán megsértettek volna. (Itt van például Francis Drake alakja – ő a spanyolok szemében undok kalóz, az angolok szemében meg nemzeti hős. Na most kinek van igaza?) Így aztán maradtak a semleges, konkrét épülethez nem köthető oszlop- és hídrészleteknél, amelyek az európai művészeti korszakoknak állítanak emléket. A bankjegyek egyik oldalát pedig megkapták maguk a nemzetek, hogy ízlés szerint díszíthessék.… (plus d'informations)