Mária Ormos (1930–2019)

Ormost abszolút kompetens szaktörténésznek tartom, de miközben a kötet első harmadának tanulmányait olvastam, körvonalazódott bennem, hogy azért megvannak a gyenge pontjai. Ezek a szövegek ugyanis az ember és a történelem viszonyáról úgy általában beszélnek, de úgy fest, Ormos nem annyira tud úgy általában beszélni a dolgokról. Az ugyanis külön képességet igényel. Merthogy vannak azok a történészek, akik úgy képesek papírra vetni a ködös összefüggéseket, hogy az ember azt mondja: „Tudtam, de képtelen voltam így megfogalmazni.” És vannak történészek, akik úgy, hogy az ember azt mondja: „Tudtam.” A különbség elég látványos: az egyik a heuréka!, a másik meg az elfojtott ásítás.

Amúgy a kiadvány második felében azért többségben vannak azok a tanulmányok, amik a magyar és európai történelem egy adott (szűk) kérdéséhez tesznek hozzá valamit – nemzetszocializmushoz, magyar konzervativizmushoz a két világháború között és közben, etc. –, ezek ott is vannak a szeren, örültem nekik, építettem befelé őket a hosszú távú memóriámba. Összességében elmondható, hogy amikor Ormos konkrét, akkor tápláló a szövege, mint a babgulyás. De ha nem konkrét, akkor levegős, akár a parfé. Most nem kívántam a parfét.… (plus d'informations)

A XX. század el van látva rendesen diktátorokkal – ám sajátos módon akad két személyiség, akiket oly magától értetődően nevezhetünk a történelem legkártékonyabb figuráinak, hogy mellettük elbújhatnak a Franco-féle kiscserkészek. Pedig nem lenne tanulság nélkül való őket is részletesen megvizsgálni, annál is inkább, mert amíg Hitler és Sztálin* cselekedeteinek áttekintésekor elhomályosíthatja szemünket az általuk elkövetett bűnök felfoghatatlan léptéke, valamint vitathatatlan mentális defektusaik, addig a kisebb, „emberközelibb” (broáf) diktátorok pályaképe nagyon szépen felrajzolja, hogyan keresi meg magának a politikus a tömeget, hogy hatalmat szerezzen, és hogyan korrumpálja őt a hatalom annyira, hogy a tömeg ellen forduljon – végezetül pedig a rendszer összeomlása hogyan lesz analóg a diktátor szellemi és mentális összeomlásával.

Ormos Mussolini-monográfiája sallangmentesen teljesít ez irányú elvárásainkat. Tulajdonképpen nagyon is konvencionális tanulmányról van szó: a születéstől a halálig kíséri végig „hősét”, tárgyilagosan rámutatva körülményeire és tetteire, de nem erőltetve az ebből fakadó következtetéseket. Igyekszik tartózkodni a kommentároktól (talán időnként túlságosan is), saját feltételezéseit pedig világosan elkülöníti a tényektől. A kis Benito pályafutása amúgy már csak azért is kuriózum, mert tőrőlmetszett szocialistából lett a fasizmus ideológiájának megalkotója, mondom én, és máris hozzáteszem: csúsztattam. Ugyanis Ormos szerint 1.) bár Mussolini valóban szocialistának vallotta magát, de valójában sokkal több volt benne az anarchistából, mint a marxistából 2.) és hát azon is lehetne vitatkozni, hogy a Mussolini-féle fasizmusnak volt-e egyáltalán körvonalazott ideológiája, vagy pusztán a csupasz aktivitás homályos vallása volt, amit Mussolini mindig éppen azzal töltött fel, ami szerinte leginkább foglalkoztatta a tömegeket**. Mindenesetre kezdettől fogva az mozgatta, hogyan vonja befolyása alá a népeket (ezt a „juhnyájat” – Mussolini szavaival), és ennek eszközei általában jobban érdekelték, mint saját ideológiai alapvetései. Jó időben volt jó helyen – hisz az első világháborúból hazatért sértett, kiégett és cél nélküli katonák tökéletes bázisa voltak bármilyen agresszív mozgalomnak. És ha egy ilyen mozgalomnak a szocializmus nem nyújtott megfelelő kereteket, akkor Mussolini lépett kettőt jobbra, és alakított magának egy másikat.

A könyv jelentős része belpolitikai fejtegetés – annak leírása, hogy a felettébb ügyes manipulátornak bizonyuló Mussolini hogyan játszotta ki egymás ellen ellenfeleit, hogyan kötött kompromisszumot hadsereggel, királlyal, egyházzal, hogyan adta fel bizonyos elveit, csak hogy közelebb kerüljön a húsospitéhez, végül pedig hogyan számolta fel a parlamentáris rendszert. Ez a rész egy rendkívül józan, ravasz populista politikus története – olyan emberé, aki akár a XXI. században is felbukkanhat****. E szakasz nagyon részletező, helyenként vontatott (férfiasan bevallom: időnként kifejezetten unalmas), de alighanem szükséges a kép teljességéhez, mert ez alapozza meg a későbbieket: hogy a ’30 évek során a hatalmat megszerző Duce egyre inkább elszakad a valóságtól, és lassacskán elveszíti realitásérzékét. Ezek a fejezetek (a könyv utolsó harmada) alapvetően külpolitikai jellegűek, ebből fakad, hogy lényegesen sodróbbak is az első kétharmadnál. Ám Ormost itt sem a hadtörténet érdekli, hanem a folyamatok: hogyan történhetett, hogy Mussolini, aki kezdetben a németek árnyékában kívánta folytatni a maga kis párhuzamos háborúját, keveset kockáztatva, de lehetőleg nagyot szakítva*****, később Hitler hülye kisöccsévé változik, aki rögtön szalad a bátyóhoz, ha lekevernek neki egy pofont, pályafutását pedig a Führer tehetetlen, kiégett kifutófiújaként fejezi be.

Ormos könyve, bár szárazanyagtartalma nem elhanyagolható, tisztességes, teljességre törekvő monográfia a diktátorrá válás folyamatáról. Kirajzolódik belőle, amint egy nagy politikai tehetség előbb kigondolja az új ember „létrehozásának” kényszerítő szükségét, majd rádöbbenve, hogy ez az új ember egyáltalában nem kíván létrehozódni, kinevezi önmagát annak – olyan személynek, aki a többiek fölött áll. És aki a többiek fölött áll, annak mindig igaza van, és ha még sincs igaza, akkor sem ő téved, hanem a világ – amivel máris elég közel kerültünk a megőrüléshez. Úgyhogy ha akad olyan vezető, aki ezeket a tüneteket veszi észre magán (nem kell jelentkezni, köszönöm), annak érdemes felfrissítenie történelmi tanulmányait – akár, de nem feltétlenül ezzel a könyvvel.

* Igazság szerint érdemes lenne Mao-t is ide sorolni. Azzal, hogy nem tettem, egyértelműen az eurocentrizmus bűnébe estem.
** ”Reakciós is vagyok és forradalmár is, aszerint, hogy a körülmények mit kívánnak. Vagy talán helyesebben szólva – ha megengedik, hogy kémiai terminussal éljek – reagens vagyok.” – ahogy ő maga megfogalmazta.
*** Ami érthető, hisz az aktivizmus felmagasztalása szinte törvényszerűen torkollik külpolitikai aktivitásba (ami szép eufemizmus a „háborúra”).
**** (szövegromlás, a békesség kedvéért)
***** ”Dögre mentünk” – mondta Horthy nagyon érzékletesen, miután bevonultak a Felvidékre az első bécsi döntés nyomán. Amely szókapcsolat a Duce háborús céljaira is ráhúzható.… (plus d'informations)