Anton Makarenko (1888–1939)

A szocreál regény olyan, mint a vásározó, aki nagy hangon ajánlgatja áruját, és az ég adta egy világon semmitől sem riad vissza, hogy megvetesse veled. Ettől még persze lehet világszínvonalú a termék, de azért ebben ne bízzunk olyan nagyon. Ha a Pedagógiai hőskölteményt felületesen olvassuk, lendületes, jellegzetesen oroszos kedélyességgel megírt, kissé érzelmes történetet kapunk*, ami arról szól, hogy mindenféle apátlan-anyátlan árvák hogyan formálódnak összetartó közösségé egy ambiciózus nevelő keze alatt. Ha viszont szándékunkban áll kukacoskodni (ahogy nekem), akkor felfedezhetünk benne gyanús elemeket, amik arra utalnak, hogy az elvtárs… hogy úgy mondjam… kicsit szubjektíven kezeli a tényeket. 1.) Ha például valamelyik paraszt nem kedveli Makarenko tanítványait (továbbiakban: "telepiek"), akkor ez azért van, mert kulák**, és véletlen sem azért, mert nagyüzemi mértékben lopnak tőle mindent, ami mozdítható. 2.) Ha valaki nem ért egyet a makarenkói elvekkel, akkor ezt nyilván csak aljas és személyes indokból teheti, ráadásul még ronda is, az elő nem fordulhat, hogy vannak megfontolandó érvei. 3.) Ha pedig Makarenko valami extrém pegagógiai cselekedetet hajt végre (lásd az ominózus makarenkói pofon), akkor arról a későbbiekben okvetlenül kiderül, hogy üdvös hatása volt, és még meg is köszöni szépen a szenvedő alany. 4.) És így tovább, és így tovább.

Ezt a szöveget képtelen voltam regényként kezelni, szerintem azért, mert nem az. Ez egy tanmese arról, hogyan kell szocialista embert csinálni, minden mondata ennek a magasztos célnak van alávetve. Ilyen szempontból Makarenko kiváló vásározónak bizonyult, mert gond nélkül eladta elméletét, és a mai napig nem lehet kigyomlálni a marhaságait az állami oktatásból. Arról lehet vitatkozni, hogy mi mást tudott volna tenni egy pedagógus az író helyében 1920 után: polgárháború, összeomlott ellátási rendszerek, hemzsegnek az utakon az árvák és a kiskorú bűnözők… De könyörgöm, ez a XXI. század! A makarenkói alapvetés: lebontani az egyéniséget, hogy a helyén létre tudjuk hozni a lenini értelemben vett*** közösségi embert. Még pedagógiájának védhető elemei is (az önkormányzatiság) a keze alatt veszedelmes izévé változnak, mert a közösségre bízza, hogy gyakoroljon (agresszív) nyomást a renitens elemekre****. Hogy ez milyen hatással van a társadalomra, azt elég jól illusztrálja Putyin Oroszországa, hogy mást ne mondjak. Lehet, hogy valaki ilyen sorsot szán a gyerekének, de én köszönöm, nem. Mindettől függetlenül nem volt elvesztegetett idő, amit Makarenkóval töltöttem, mert ezáltal megismerkedtem a legrosszabb fajta autodidaktával, aki köp a tudományra, és (talán frusztrációs mechanizmus ez?) büszkén vállalja, hogy nem ért hozzá, aztán egyszer csak a kezébe csöppen a hatalom. Szerintem nagyon tanulságos. De mentsen meg tőlük minket a Jóisten.

* Kiválóan szerkesztett próza ez, nem csoda, hiszen Gorkij minden bizonnyal sokat alakítgatott a kéziraton. (Pikáns lehetett a nagy szovjet ikon számára olyan szöveget lektorálni, amiben úgy nyalják fényesre a seggét, mint azóta is keveseknek. Egy jelenetben konkrétan úgy viszik körbe a gyerekek között az általa írott levelet, mintha a Szent Jobb lenne.)
** Legyünk tisztában vele, hogy a ’20-as években kuláknak nevezni valakit nem sértés volt, hanem a legkonkrétabb fenyegetés.
*** Itt nem arról van szó, hogy Makarenko a jó értelemben vett közösségi embert álmodja meg, csak épp rossz kifejezéseket használ – ő konkrétan úgy akarja beleöklendezni a világba tanítványait, hogy azok már nem tesznek fel semmilyen kérdést, nem hajlanak el, és zokszó nélkül elvégzik, amit a szovjethatalom rájuk ró. Ez a makarenkói univerzum esszenciája. Nem tehetek úgy, mintha csak mellékkörülmény volna.
**** Kedvenc fejezeteim egyikében Makarenkóék rabláson kapják az egyik neveltet. Makarenko persze vérbeli pedagógusként már (legalább saját) halántékához is emeli a fegyvert, de szerencsére inkább jótékony ájulásba esik, így nem is akadályozhatja meg, hogy a diáktársak oktató-nevelő célzattal a szó szoros értelmében félholtra verjék a bűnöst. Aki persze ettől megjavul, és megbánja bűneit. Így megy ez. Másrészt én vonakodom elhinni, hogy egy tanintézmény igazgatója csak úgy elveszíti az eszméletét, mint egy Jane Austen-hősnő. Inkább arról lehet szó, hogy Makarenko (minimum hallgatólagosan) engedélyezte a csoportnak az önbíráskodást, de maga is érzi, hogy ezzel nem jó dicsekedni.… (plus d'informations)