Curious literary exchange between two big minds about religious mostly catholic faith. I enjoyed the discussion but it had little impact on my thinking. ( )

Una obra sugerente y libre sobre los valores del hombre contemporáneo, los confines de la vida humana, las limitaciones impuestas a las mujeres por la Iglesia y el sentido de la fé.

Kicsit csalódás ez a könyv. Két intelligens, jámbor elme (egy szemiotikus és egy jezsuita) nekiáll kerülgetni egymást, mint a kutyák tavasszal, még nem tudva, ebből szerelem lesz-e, vagy verekedés. Aztán hamar kiderül, hogy ha szerelem nem is, de tisztelet az van, úgyhogy nekiállnak udvariassági versenyt tartani az olvasók nagy örömére. Félreértés ne essék, egyértelmű, hogy ha két okos ember beszélget, akkor ott okos dolgokat hallunk, itt sincs ez másképp. Martini indoklása az abortusz tilalmának katolikus magyarázatáról nagyon érdekes és megfontolandó*, Eco esszéje pedig az „ateista hitről” élvezet annak, akit Eco személyes világa érdekel – hogy általános értelemben hasznát lehet-e venni, az viszont már kérdés.

Problémám tulajdonképpen kettő volt. Az egyik, hogy a felek mintha kölcsönösen megegyeztek volna, hogy nem tanácsolnak semmit, csak leszögezik az álláspontjukat. Érthető persze az óvatosság, de így leszűkítették a diskurzus terét. Ráadásul ezzel tulajdonképpen kompromisszumot kötöttek abban, hogy a katolikus egyházra örök és változatlan entitásként tekintenek (Martini: „Az egyház nem elvárásokat teljesít, hanem misztériumokat celebrál”), amit egyfelől úgy értelmezek, mint érthető, létező igényt egyfajta egyetemes abszolútumra, másfelől viszont ha az egyház történelmét nézzük, azért ez kétséges beállítás. Hiszen az egyház végső soron annyiszor átalakult: megszűnt az inkvizíció, finomítottak a pápai tévedhetetlenség eszméjén… nyilván ezek a változások a keresztény álláspont szerint lehetnek sugalmazások eredményei, így semmi közük a közösség elvárásaihoz – viszont a laikus szemszögéből technikai értelemben mégis igényekre adott reakciók képét öltik magukra.

A másik gondom az, hogy Eco csak úgy simán válaszolt a „Miben hisz, aki nem hisz?” kérdésre, ezzel kvázi elfogadva, hogy a kérdezőnek (tehát a katolikus egyháznak) joga van úgy gondolni, hogy monopóliuma van a legfőbb jóra (ami az erkölcs végső oka) – tehát aki nem vallásos, annak meg kell magyaráznia, mivel is pótolja ezt a legfőbb jót. Holott talán először a kérdezőnek kéne bizonyítania, hogy ez a legfőbb jó (ne köntörfalazzunk: Isten) megfelelő alapot biztosított ahhoz, hogy az egyház eddigi története során (kizárólag) jó tetteket hajtson végre. Azt hiszem, Martini itt behúzta Eco-t a csőbe, kihasználva annak (vallásos) neveltetését és (talán rosszul értelmezett) kompromisszumkészségét: Econak legalábbis le kellett volna tisztáznia, milyen megszorításokkal fogadja el a kérdésben rejlő állítást. Én a magam részéről azt hiszem, nem a személy vallásossága vagy vallástalansága között van az etikai szakadék, hanem a módok között, ahogy életelveiket alkalmazzák. (Ezt valószínűleg Eco és talán Martini sem gondolja másként, de nem ártott volna körvonalazni.)

A főszereplők levelezését a kötetben a „Kórus” követi, ahol különböző olasz fickók** szólnak hozzá az ügyhöz. Emanuele Severino (filozófus) mindenkit elküld a halál véreres szemébe, akinek a válasza nem a kortárs filozófiában gyökerezik – ez a Föld népessége, mínusz három ember. Eugenio Scalfari (filozófus – ezek a filozófusok ilyen jó fejek) meg egyenesen kijelenti, hogy a jótett az konkrétan istenkáromlás ("A jó a legnagyszabásúbb kísérlet „a lét” eltörlésére. Ezért nem alapulhat Istenen, olyasmin, ami ontológiailag a kölcsönös pusztításon alapuló világot hozott volna létre. A jóban tehát Istent tagadjuk."), hisz ugye a világ nem jó, a világot meg Isten teremtette, tehát hogy lehetne Isten jó?*** Mondjuk ezek a csávók legalább eredetiek, a többiek jobbára csak mondanak valamit, amitől a vállamat vonogatom. Viszont Claudio Martelli írása nagyon tetszett, ő fogalmazta meg legtisztábban, mi a probléma ezzel a diskurzussal, és egyben nagyon szép esszét kerekített aköré, hogy Martini kiindulási pontja (tehát Krisztus) és Eco kiindulási pontja (a felvilágosodás) egyáltalán nem egymással ellentétes fogalmak, hanem egymás kiegészítői. Ez a szöveg mentette meg nekem a kötetet. (Mondjuk Martelli meg politikus, ráadásul szocialista – remélem, ezzel nem ástam el magam…) Aztán végül Martini szót kér, mindenkinek megköszöni a részvételt, lehet hazamenni.

Nekem az volt a kötettel a gondom, hogy ugyan szépen megfogalmaz egy szükséges minimumot a két fél között – ez nyilván nem semmi, de én keveslem. Lehet, Ferenc pápa elkapatott, de azt hiszem, ezen azért a józan gondolkodású keresztények (és nem keresztények) már túl vannak… Persze akadnak olyan álvallási álközösségek (Magyarországon időnként a „párt” elnevezést szokták alkalmazni rájuk), akik nem értek még el az intellektuális evolúció eme fokára – de hát őket meg eddig sem igazán tartottam keresztényeknek. Uff.

* Mondjuk egy kukacosabb beszélgetőpartner nyilván rákérdezhetett volna, hogy az abortusz tilalma hogy fér össze a halálbüntetés (elméleti, nem gyakorlati!) elfogadásával, de hát ez a levelezés nem kukacoskodó emberek között zajlott. (http://index.hu/belfold/2014/06/23/egyhazak_es_halalbuntetes/)
** ”Különböző olasz fickók” – ez a helyes kifejezés. Ugyanis a kötetben egy mukk sincs arról, hogy ők kifélék-mifélék. Szerencsére nekem itt van a google, de 1996-ban volt egyáltalán google? Vagy akkor még mindenki tudta, ki az az Indro Montanelli?
*** A francba, lebuktam, mondja erre Isten, és felszívódik egy logikai buborékban. És igen, ez egy szemérmetlen Douglas Adams-lopás. ( )

Un representante singular de la cultura laica, Umberto Eco, y un príncipe de la Iglesia, Carlo Maria Martini, han volcado en estas páginas sus reflexiones acerca de la ética y sus fundamentos. A modo de diálogo epistolar, con absoluta libertad dialéctica y sin excesivos miramientos por sus respectivos papeles, debaten algunos de los valores que se cuestiona el hombre contemporáneo; entre otros: los confines de la vida humana según la tradición teológica y el desafio tecnológico, las limitaciones impuestas a las mujeres por la Iglesia, el nuevo Apocalipsis del año 2000 y el sentido de la fe, tanto para quienes creen como para quienes no creen (o creen que no creen).

Este es un libro ejemplar para creyentes y laicos por igual, aunque me cuesta recomendarlo a mis amigos y conocidos. No tanto porque sea malo (todo lo contrario) sino porque hay que acercarse a él con mucho deseo de diálogo, lo cual siempre implica admitir la propia ignorancia y reconocer que en el otro siempre se puede aprender.

Con un poco de calma, el libro se termina en una hora o dos, pero vale la pena reflexionar en los temas que tratan Eco y Martini por días o años quizá. Para toda persona dispuesta a reflexionar, es un bonito recordatorio de lo mucho que ganamos si construimos en comunidad. ( )